A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 11. (Szeged, 2005)

STRAUB Péter: Orsolya Heinrich-Tamaska: Studien zu den awarenzeitlichen Tauschierarbeiten

Orsolya Heinrich-Tamaska: Studien zu den awarenzeitlichen Tauschierarbeiten (mit Beiträgen von L. Költő, R. Müller, E. Nagy, A. Pásztor, J. Szent péter i und T. Vida). Monographien zur Frühgeschichte und Mittelalterarchäologie 11. Hrsg.: Falko Daim. Innsbruck 2005 (196 oldal, 80 rajzos kép, 47 fekete-fehér fotó, 1 színes tábla, 2 katalógustáblázat). Tizenegy évvel azután, hogy a berlini múzeum gyűjteményében őrzött tausírozott frank és alemann leletek egy tanulmánykötetben napvilágot láttak (MENGHIN 1994) a Kárpát-medencei 7-8. századi hasonló emlékek mintaszerű közzététele és feldolgozása is megszületett. Egy évtizednek kellett ugyanis eltelnie, hogy olyan mennyiségű anyag kerüljön közzétételre (pl. Bóly-Vetőmagüzem, Kölked-Feketekapu-A és -B, Lukácsháza-Hegyalja-dűlö, Pitvaros, Pókaszepetk-Mesterföldek, Zamárdi-Réti-földek), amely már lehetővé tesz alaposabb vizsgálatokat. 1994-ben kevesebb, mint féltucat(!) lelőhelyről publikáltak avar temetőkből tausírozott övvereteket — a legtöbbet Környéről — Magyarországon, s ehhez járult még egy-egy a szomszédos országokból. Az említettek közt is alig akadt hitelesen megfigyelt vagy teljesnek mondható garnitúra, így nem csoda, ha a magyar kutatók nem fordítottak különösebb figyelmet ezen emlékkörnek. Minden bizonnyal más lett volna a helyzet, ha a Lipp Vilmos által feltárt nagyszámú tausírozott garnitúra fennmaradt volna, azok ugyanis bizonyosan szerepeltek volna Bóna István 1963ban megjelent, az avar kori germán övvereteket tárgyaló tanulmányában (BÓNA 1963), ami serkentően hathatott volna a kutatásra. Ennek hiányában a külföldi kutatók próbálták meg értelmezni a leleteket (H. Bott, A. Lippert), s bár a szinte kizárólag dunántúli férfisírokból származó övveretek germán kapcsolatai kézenfekvőnek tűntek, azok etnikai és kronológiai háttere vitatott maradt. E kérdésekben tulajdonképpen Max Martin tanulmányai teremtettek rendet, aki a Merowing övfejlődés és Rainer Christlein kronológiai sémája alapján a kölkedi temető ismeretében két időrendi csoportot különített el, illetve kísérletet tett a helyi és az import produktumok elkülönítésére. HeinrichTamáska Orsolya tulajdonképpen ezt az utat járja tovább, az eredetileg doktori disszertációjának részét képező munka alapos formai és technikai vizsgálat alá veti a két horizont övvereteit, keresi azok nyugati párhuzamait, meghatározza készítésük helyét és idejét, valamint részletesen kitér a tausírozott emlékanyag további csoportjaira. Miután a szerző igyekszik a teljes tausírozott leletanyagot bemutatni, a korábban közöletlen anyagok a megszokottól eltérően nem csupán lábjegyzetben vagy utalásként szerepelnek a katalógusban, hanem függelékként ténylegesen publikálásra kerülnek rövid értékeléssel, teljes leletösszefüggéseikben, ásatóik tollából. Rendkívül hasznos ez, különösen ha meggondoljuk, hogy olyan több száz sírós, nagy temetők leleteiről van szó (Budakalász, Gyenesdiás, Pécs, Vörs), amelyek megjelenésére még várnunk kell, így a leletek közlésére ez a legjobb alkalom. De örömmel fedezhetjük fel a mödlingi és a zalakomári veretek eddigi legteljesebb összeállítását is. A kötet felépítése logikus (a kódszámok használata és hivatkozásai kifejezetten jól követhetők, a katalógusban az időrendi differenciálást még színárnyalatok is jelzik), csupán a néhány képtáblánál lemaradt aláírás zavaró. A fő hangsúlyt az övdíszekre helyezi, de a munka szerves részeként behatóan foglalkozik az egyes ötvöstechikai eljárásokkal és fogalmakkal is, s a téma kapcsán röviden tárgyalja az avar ötvösségtől úgyszintén idegen niellótechnikát, valamint érinti a fogazásos díszítést is. Max Martin elméleti megállapításait természettudományos vizsgálatokkal veti össze, a szóban forgó leletekről igyekszik nemcsak nagyméretű, az állatornamentikák esetében megszokott, értelmezett rajzokat adni, hanem a röntgenfelvételeket is közrebocsátja. A stíluskritikai (veretforma, ornamentális tipológia) és az azt kiegészítő mikroszkopikus vizsgálatok alapján megállapítja, hogy a Martin-féle csoportok a korábban feltételezettnél sokkal heterogénebbek, a korai, ún. négyrészes övgarnitúrák esetében is mutathatók ki ugyan import darabok, de többségük olyan sajátságokkal bír, ami helyi készítést feltételez. Minőségileg és technikailag is idegen jegyek fedezhetők fel ugyanis a korábban már hasonló vizsgálatokon átesett bajor, frank és alemann övdíszektől, már maga az övszerkezet is különleges, a csat-ellenveret-szögletes veret kombinációt ugyanis kiegészíti egy szíjvég, ami szokatlan a nyugati germán világban, hasonlóra az újabb gepida Corpus-kötetekben azonban egyre több példát találni (SzihalomBudaszög, Szolnok-Szandaszőlős, Szöreg-Téglagyár). Sajátos pannóniai jelenség például a kő- vagy üvegbetét és a tausírozás kombinálása, mint ahogy a bikrómos technika is. A legkorábbi darabok felvetik egyes temetők kronológiai átértelmezését. Viselőik egy része olyan fegyveres harcos volt, akik a Dunántúl keleti felén szolgáltak, klaszszikusan germán fegyvereik (spatha, sax, umbos pajzs) is kétségtelenné teszik használóik avaroktól eltérő eredetét. Rajtuk keresztül a szerző részletesen tárgyalja az idegen ötvös(ök), illetve a mühely(ek) eredetét, amelyet nem a helyi tradíciók, hanem külső germán és késő antik hatások befolyásolhattak. A korai tausírozott övveretekhez kapcsolódóan kiegészítésképp két gondolat talán érdekes lehet, ami már túlmutat a kötet keretein, így annak tárgyalására abban nem is kerülhetett sor, de a későbbiekben más fórum talán alkalmat adhat kidolgozására. A négyrészes veretek lelőhelyei (a keszthely-fenéki — sajnos időközben elveszett — vitatott keltezésű garnitúrát leszámítva) szinte teljes egészében Kelet-Pannoniában csoportosulnak, azon a területen, ahol szerteágazó kulturális kapcsolatokat fenntartó germán/áttelepített gepida népességgel számol a kutatás. A Keszthely-kultúra korai temetkezéseiből viszont hiányoznak a tausírozott veretek: ez megerősíti, hogy az annak genezisében részt vevő germán népesség eltérő származású/hagyományú lehetett, mint ahogy a két germán komponens közt számos további különbség is mutatkozik (fegyver- és kerámiamelléklet-adás szokása, fibula, tű és övfüggő viselete stb.). Az említett két emlékkör — valamint azok Zamárdival való — kapcsolatát azonban nagyszerűen tükrözi az a 7. század középső har-