A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 10. (Szeged, 2004)

TROGMAYER Ottó: Ötven év múltán

MFMÉ - StudArch X (2004) 5 75-579 ÖTVEN ÉV MÚL TÁN TROGMAYER Ottó Úgy emlékszem, 1953 őszén láttam másodszor a szegedi múzeumot, akkor még nem épült fel a kétoldali toldalék, a raktárban a Csallány-Kovrig-Korek brigád leltározott. Évfolyam-kiránduláson voltunk Banner János, Oroszlán Zoltán professzorok vezetésével, velünk volt Kanozsay Margit tanársegéd és Erdélyi Gizi néni, az őskönyvtáros is. Akkor még Szegedre külön engedéllyel lehetett beutazni, mert a határsávba tartozott, s persze nem busszal, hanem személyvonattal kocogtunk városról-városra. Makón talán még Péter László volt a múze­umigazgató, Szentesen pedig Szabó János (Dzsoni), Vásárhelyen meg Gallyasi Miklós regnált, ahogy ma­gát nevezte az önnön kútágasán ülő sas. Sokra persze nem emlékszem, János bácsi nosztalgiával mutatta meg az egykori intézet helyét, ahol Szádeczky-Kardoss Samu folytatta a szegedi régészet bölcsőjének ringatását. A múzeumban állott a Banner rendezte kiállítás a bronzkor beosztásáról. Most, ötven év múltán kezembe akadt egy régi rotaprint kiadvány töredéke (Múzeumi Híradó 4 (1954) 70-73), amely félévszázada túlélt sok költözködést, rendezkedést, szinte csodával határos módon maradt meg különlenyomataim között. Azért adom közre, hogy a mai huszonévesek is megismerjék egy különös korszak stílusát, eredményeit, terveit, másrészt azért, mert ennek az utóbbi ötven esztendőnek magam is szereplője voltam, belülről talán jobban látni, hogyan illant el a múzeum utóbbi öt évtizede. No de olvas­suk először Lojzi bácsi (Bálint Alajos) írását. Móra Ferenc örökében Húsz évvel ezelőtt, 1934. február 8-án halt meg Móra Ferenc. Harminc évig dolgozott a Kultúrpalotában, s Tömörkény István halála után, 1917-ben vette át a Somogyi Könyvtár és Városi Múzeum igazgatását. 1921 őszén iratkoztam be a szegedi egyetemre, s attól kezdve csaknem minden nap láttam. Majdnem szemközti szomszédom volt. Amikor reggel az egyetemre igyekeztem, ő akkor indult munkahelyére, a „pántlika-kimérésbe ", ahogyan írásaiban sokszor emlegette a Kultúrpalotát. Hosszú és mindig erősebben deresedő haja oldalt lógott, s korán reggel még hosszabb virzsínia szivart szívott. Még személyesen nem ismertem, de igen nagy tisztelettel mentem el mellette, s kalapemeléssel köszöntöttem. O meg szivarja mellől hangosan fogadta: Szervusz öcsém! Persze sejtelme sem volt, hogy ez a fiatal diák addigra minden írását olvasta, s egy egyetemi hallgató kevés könyvei között minden Móra-munka már megvolt. Evek során ez a kis könyvtár egyre gyarapodott, végül csaknem teljessé bővült. Benn, a múzeumban ismertem meg. Banner professzor mutatott be, aki akkor a múzeum éremtárát ren­dezte és meghatározta. Amolyan ingyenes, tiszteletbeli munkaerő volt Czógler Kálmánnal együtt, aki pe­dig a természetrajzi tárban szaporította a bogarak meg kagylók számát. Szintén ingyenesen. Cs. Sebestyén Karoly volt Móra jobbkeze, O pedig úgy került a Múzeumba, hogy mint középiskolai igazgatót ide osztot­ták be szolgálattételre. Jól emlékszem, egy kora tavaszi napon kerültem eléje. Hatalmas íróasztalának két szélén virágvázák, bennük Forsythia-ágak aranylottak. Mosolyogva fogadott, s talán csak ekkor tudta meg, hogy kinek mondta csaknem minden reggel a „szervusz öcsémet". S nem sokkal később szívet bizsergető köszönőleve­let kaptam a „Gazdától", ahogyan benn a múzeumban munkatársai hívták. Megköszönte, hogy a Banner professzorral együtt kibontott ószentiváni bronzkori sírt in situ beszállítottuk múzeumába.

Next

/
Thumbnails
Contents