A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 10. (Szeged, 2004)

GYUCHA Attila – PARKINSON, William A. - YERKES, Richard W.: Kora rézkori településkutatás a Dél-Alföldön. Előzetes jelentés a Körös regionális régészeti program 1998-2002 között végzett munkájáról

tén. A késő neolitikus falvakra jellemző nagymére­tű hosszúházak, többhelyiséges épületek helyett a kora rézkori alföldi telepeken eddig jóval kisebb, kevésbé szilárd, egyhelyiséges, paticsfalú házak nyomait figyelték meg (BOGNÁR-KUTZIÁN 1972, 164 171; SIKLÓDI 1983, 11-13; GOLDMAN 1977, 222-224; SHERRATT 1997a, 258-259; WHITTLE 1996, 107-112). A késő neolitikum folyamán a lakóépületek gyakran egymástól elkülönülő háztartási csoportegységekbe szerveződtek és közvetlen kapcsolatban voltak sü­tő- és főzőalkalmatosságaikkal, tárológödreikkel, kútjaikkal (KALICZ-RACZKY 1987, 18; RACZKY ET AL. 1997, 38). Ezzel szemben a kora rézkori települések épületeiben, illetve közvetlenül azokhoz csatlakoz­va hasonló jelenségek nem fordulnak elő, azaz az egyes korábbi gazdasági egységeken belül végzett tevékenységek immáron a település egészére ter­jednek ki, a közösségi térben folytak. Az iméntiekben vázoltak radikális átalakulás­sorozatot jeleznek az Alföldön, amely a szociális szerveződés majd minden szintjére komoly hatást gyakorolt a települések és házak belső szerkezeté­től kezdődően egészen addig, hogy miképpen jött létre az új, kora rézkorra jellemző településhálózat. A változások magyarázatára több felvetés, hipoté­zis is napvilágot látott. Marija Gimbutas szerint beáramló lovas pro­to-indoeurópaiak mozdítják ki helyükről a neoliti­kus csoportokat és települnek meg az Alföldön a rézkor elején (GIMBUTAS 1973; GIMBUTAS 1977; GIMBUTAS 1991; MALLORY 1989, 233-243). A hazai és nemzetközi kutatás azonban egyöntetűen elveti újabb népcsoportok jelentősebb számban való megjelenését területünkön a neolitikum legvégén, illetve a rézkor kezdetén. Teljes az összhang ab­ban, hogy a végbemenő változásokat a helyi neoli­tikus alaplakosság maga kezdeményezte. 4 Bognár-Kutzián Ida a tellkultúrák megszűnésé­nek okai között legfontosabb tényezőként éppen egy békésebb időszak beköszöntét, a települések védelmének szükségtelenné válását, izoláltságuk feladását jelöli meg, amely a telepek gyakoribb költözéséhez vezetett. Részben ennek következ­tében feltételez gyökeres változásokat a gazdál­kodásban is, így a művelés alá vont területek gya­koribb váltogatását, illetve hangsúlyeltolódást az állattartás irányába, a szarvasmarhatartás szerepé­nek felértékelődésével (BOGNÁR-KUTZIÁN 1972, 160­164, 170-171). A probléma vizsgálatának mai napig legnagyobb hatású összefoglalását Makkay János adta. A tiszai kultúra összeomlásának okait keres­ve több lehetőséget is felvet. Véleménye szerint legvalószínűbben a túlnépesedés, a klimatikus vál­tozások okozta terméscsökkenés, illetve a tellkul­túra ezen folyamatok által felszínre került belső el­lentmondásainak együttes hatásából vezethető le a bomlási, szétköltözési folyamat (MAKKAY 1982, 156-160). Siklódi Csilla a Makkay által leírt ténye­zők szerepét hangsúlyozza, klímarekonstrukiós vizsgálatok eredményeivel illusztrálva az éghajlat szárazabbra fordulását a késő neolitikum végén, a rézkor elején. Mindez értelmezése szerint a gaz­dálkodási szisztéma olyan irányú átalakulásához ve­zetett, melyben az állattartás jelentősége felértéke­lődött. Ezt a folyamatot erősítette az őstulok-po­puláció drámai csökkenése is, mely elősegítette'a pásztorkodó életmód elterjedését, a településmobi­litás szintjének növekedését. Ugyanakkor Siklódi a kora rézkori telepek feltételezett gyakori költözé­sét az irtásos-égetéses földmüveléssel, — részben Bognár-Kutziánhoz hasonlóan — a környező föld­területek gyors kimerülésével is kapcsolatba hozza (SIKLÓDI 1983, 25-26). Bánffy Eszter is az állattartás agrárgazdálkodással szembeni térnyerését emeli ki az Alföldön, melynek okaként a neolitikum végén rendkívül szárazra, melegre forduló időjárást jelöli meg (BÁNFFY 1994, 293). Kalicz Nándor — a szeg­halmi járás terepbejárási eredményeire hivatkozva - elsősorban a népesség számának belső fejlődési folyamatok indukálta ugrásszerű növekedésével magyarázza az Alföld egyes területein regisztrált nagymérvű településszám-változást a rézkor kez­detén. Kisebb, a kulturális tömbön belüli népmoz­gásokat is felelősnek tart a településsűrűség egye­netlenségeinek kialakulásában (KALICZ 1988, 10-11). A kérdéskört új szemponttal egészítette ki Ecsedy István. Ervelése szerint a késő neolitikum végén a fejlett földművelést folytató teli-lakók mellett az Alföldön olyan kis telepeket létrehozó, nagycsaládi csoportok is éltek, amelyek életmódjában az állat­tartás játszotta a központi szerepet. Ecsedy szerint a különböző gazdálkodási szisztémával bíró cso­portok konfliktusa vezethetett a telikultúrák meg­szűnéséhez (ECSEDY 1981, 75-76). Horváth Ferenc egyetért Makkay hipotézisével (HORVÁTH 1983, 62-66), de Ecsedy nyomán hozzáteszi, hogy az al­földi tellek késői, prototiszapolgári fázisával egy időben megjelennek a kisebb, a korábbiakhoz ké­4 Az elmélet cáfolatát adják többek között: ECSEDY 1981, 78-80; BAILEY 2000, 260-261; WHITTLE 1996, 136-143.

Next

/
Thumbnails
Contents