A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 9. (Szeged, 2003)

GRÓH Dániel: Egy székelyföldi ház élettörténete

dör ábrája, amely a kút meglétére utal. A tűzvészektől való félelem miatt a 17. századtól ismerünk rendeletet a tüz elleni védekezéssel kapcsolatban (pl.: KAPILLER 1989, 63-76). A tűzjelzés ennél jóval korábbi (SZILÁGYI i960, 47, 63). A szervezeti kereteket kezdetben a céhek alkották, az egyes céhek feladatául szabták, hogy tüz esetén milyen eszközzel, szerszámmal segitsék az oltást, illetve a védekezést (SZILÁGYI I960, 96, 117; LENDVAI 1983, 165, 167). A céhek megszűntével az önkéntes tüzőrségek vagy tűzoltó egyletek szervezték a védekezést (LENDVAI 1983, 151, 155, 158). Az egyes falvak által létrehozott tűzoltó egylet résztvevőinek ajtajára különféle jelkép került, pl.: ásó, gereblye, hordó, létra, szekerce, vödör, villa stb. A stilizált képek egyben kijelölték, hogy tüz esetén az egylet tagja mit tartozott magával vinni az oltáshoz. Ezek az ábrák leggyakrabban kis, négyzet alakú fémlemezek, vörös alapon fehér festéssel. Ezektől eltérő példája a jelvénynek pl. az Atyhán (Udvarhely m.) látott forma, amely kör alakú, fehér alapon vízszintesen fekvő, fekete színű ásót ábrázol, vagy a Torockón látható táblák. A boronaház, hacsak valamilyen természeti csapás nem éri, meglehetősen időtálló. Az általunk bemutatott ház mellé az északi oldali szomszédok nyári konyhát építettek (2. kép). A két épület között igen keskeny sikátor képződött. Mivel az új épület ereszcsatornák nélkül épült, a csapadékvíz a két ház között megállt, évek alatt a némileg feltöltődött területen csak nehezen szívódott fel, folyamatosan átáztatva a ház talpgerendáját. (A 2002. évi nagy havazások után a hó még húsvét táján is megmaradt!) Az említett okok következtében a talpgerenda magába szívta a vizet és korhadásnak indult. A házbelsőben lévő oldala már egészen szivacsossá vált, szükségessé vált a cseréje. Az előzetes várakozással szemben ez a művelet alig egy napot vett igénybe. A munkát két helyi ember végezte. Először rábontottak a talpgerenda korhadt szakaszára és alátámasztották kövekkel. Kifűrészelték a hibás darabot,

6 majd a helyére becsapolták az új, ép tölgygerendát. Ezzel a fő műveletet elvégezték, a továbbiakban végig kibontották és megerősítették kővel az egész talpgerendát. Ezek a vízi kövek, amelyek már nem szívják magukba a vizet, mivel kiázott belőlük minden felesleges anyag, valójában nagyméretű kavicsok és biztos szigetelést jelentenek. A ház berendezési tárgyai közül nevezetesebb a festett díszű, 3 m hosszú fafogas, amelyet középen elfűrészeltek, darabjait az első, illetve a második ház falára erősítették fel. A fűrészelés következtében elvágták a fogason olvasható 1909-es évszámot ekképpen: 190-9. Eddig ez az egyetlen, dátummal jelölt tárgy a házból. Érdekes bútordarab a kihúzható fiókú és így kétszemélyessé alakítható ágy, továbbá három padláda, amelyek közül az egyik a nyári konyhában szolgál fekhelyül. Az egykori tulajdonosok szerszámai közül a zsindelyfaragó kés, a szövőszék tartozékai stb. említésre méltóak. Valószínűleg a legértékesebb örökség az a 8 nagyméretű (26x35 cm) kályhacsempe és 2 sarokcsempe, amelyek az első és második ház közti falba vannak beépítve az egykori kandalló maradványaként. Az eredetileg nyers csempéket vízfestékkel vörös színűre festették. Az egyik gránátalmadíszes csempe mintája talán a Dr. Kós Károly által is publikált szolokmai csempe nyomódúcával (KÓS 1972, 150, 159 160, 71. ábra) közel egy évszázada készülhetett. A második típus centrális elrendezésű és egyenes leszármazottja egy 18. századi korondi csempének, amelyen az 1775-ös évszám olvasható (KÓS 1972, 158). A parajdi példányon rozetta vagy virágdísz helyett a középpontban csillagábrázolás van (3. kép 2). Adatközlőnk szerint küsmödi csempe utánzata. Egyelőre analógia nélküli a madaras félcsempe. További kandallócsempékről van tudomásunk Paraj don a Zsögöd 538. sz. házból és a Bábirkó 267. sz. házból. A helyiek véleménye szerint a ház akár kétszáz éves múltra is visszatekinthet. Véleményünk szerint a 19. század 70-es, 80-as éveiben épülhetett. Térjünk vissza a bevezetőben említett gondolathoz, a jelentéktelenséghez és a túléléshez. Az eddig elmondottak bizonyították, hogy milyen értéket hordoz egy még oly „hitványnak" tűnő emlékünk is. Ezt az értéket kell átörökítenünk, megőrizni az utókor számára. A természetközeiben élő ember életterét természetes anyagokkal veszi körül, vonatkozik ez a házépítésre is. Kiszakítva a világból egy hely, ami otthont, menedéket jelent lakójának, egyben kényelmes és meghitt zugot. A szerves anyagok együtt élnek a gazdájukkal, pl. egy boronaház sohasem holt objektum, szinte lélekzik (sic!). Befejezésül a nálunk avatottabb Eliadét idézzük: 6 A külső réteg korhadása ellenére az egész gerenda belseje teljes épségben volt, feladatának még évtizedekig megjelelt volnál