A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 9. (Szeged, 2003)

HORVÁTH Ferenc: Újabb kun vezéri sír leletei a Kiskunságból: Kiskunmajsa-Kuklis-tanya

és a 13. század elejére korhatározta a kelet-európai nomádok leletanyagában (FËDOROV-DAVYDOV 1966, 12, 115-116). Teljesen megegyező párhuzamait a Dél-Ural-vidéki kipcsakoknál a 12. században és a 13. század első felében (IVANOV-KRIGER 1988, Ris. 16. 4), és a besenyő-tork-berendi csornüje klobuki szövetség leletanyagában találjuk meg (NAGRODZKA-MAJCHRZYK 1985, 116, Ris. 12; TOLOCKO 1999, Ris. 23). Pletnëva ugyancsak a fekete süvegesek 11-12. századi, valamint a polovecek 12. századi leletei között mutatott be szinte teljesen egyező példányokat (PLETNËVA 1958, 170, Ris. 10. 4). N. A. MazitOV szerint Baskíriában csak a 13. század második felében bukkant fel (MAZITOV 1981, 222, Ris. 90. 18-19). A kiskunmajsai kengyel a magyarországi kun leletek között az erdőteleki és bánkúti kengyelekkel mutat hasonlóságot, azoknak mintegy átmenete. Fodor István széleskörű elemzéssel az előbbit a 12. századra, illetve a 13. század elejére, az utóbbit 1246 és 1282 közötti időre helyezte, és a kunok emlékanyagába sorolta (FODOR 1972, 224,239; FODOR 1976, 259, 260). A kengyelpár másik darabja ívelt szárú, széles, egyenes talpalójú (3. kép 3; 4. kép 5). Ez G. A. Fëdorov-Davydov tipológiai rendszerében a „V"II. típushoz áll legközelebb, amely Kelet-Európában az általa vizsgált temetkezések között a 12. században és a 13. század elején fordul elő (FËDOROV-DAVIDOV 1966, 12, 105). Ugyancsak a kunok és a fekete süvegesek emlékanyagában jellemző a 12. században és a 13. század első felében (PLETNËVA 1958,9. ábra 2,15. ábra 4). A magyarországi leletek között a legközelebbi megfelelője a csólyosi és csengelei vezéri sírok biztosan a 13. század 2. felére keltezett egy-egy példánya, és az átokháza-bilisicsi szórványlelet kengyele (PÁLÓCZI-HORVÁTH 1969, 2. ábra 4-5; HORVÁTH 2001, 175-179, 302, 70. kép; SZÉLL 1940, XXXII. t. 1). Zabla és vaskés A kiskunmajsai leletegyüttes egyenlő, éles szájvasú csikózabiája semmiben sem különbözik a kunok Magyarországon és Dél-Oroszországban egyaránt széles körben használt hasonló lószerszámaitól. Korhatározására csak tág időhatárok között nyílik lehetőség. A karika mérete mindössze 12-13. századi meghatározást tesz lehetővé, de számunkra fontos S. A. Pletnëva megállapítása, mely szerint a 10-11. századi besenyő sírokban ez a típus nem, csak a merev szájvasú zabla fordul elő (PLETNËVA 1981, 215; PLETNËVA 1958, 156). A vaskésként beleltározott tárgyról felmerült, miszerint az nem más, mint a szablya markolatának letört, hiányzó vége. Ezt a feltételezés azonban kétséges, mivel a törésfelületek egyértelműen nem illeszthetők össze. A LELETEKERTEKELESE A most előkerült leletek a 14. sírt jelentik az eddig számon tartott kun vezéri temetkezések sorában, azaz a kun régészeti leletek „A" csoportjában (PÁLÓCZI HORVÁTH 1994, 105; HORVÁTH 2001, 308-339). Különösen fontos, hogy a leletegyüttesben keleti típusú szablya is előfordul. Az orosz kutatás is hangsúlyozza, a délorosz steppék késő nomád sírjaiban a szablya meglehetősen ritka lelet, csak a kiemelkedő rangú halottaknak járt (PLETNËVA 1958, 184; PLETNËVA 1981, 218). A magyarországi kunok körében ez a harmadik ilyen típusú példányunk az erdőtelki és felsőszentkirályi szablyák után. A kiskunság déli részén kirajzolódó településtömbön belül pedig az első kun sír, amelyben a szablyát eltemették a halottal. így a leletegyüttes összetétele tovább erősíti azt a véleményt, mely szerint az eddig megismert 14 kun sír a nemzetségi előkelők és magasabb katonai vezetők (vezérek) temetkezéseinek tartható. Az adatok további gyarapodásával a jövőben majd a kunok előkelő rétegének összetételét is pontosabban elemezhetjük. A kiskunmajsai sírlelet előkerülése támogatja azt a korábbi észrevételünket, mely szerint a kunok előkelőit valójában nem magányosan, a pusztában elrejtve temették el, mint azt a kutatás korábban föltételezte. A gyarapodó adatok inkább arra utalnak, hogy szállásuk és köznépük temetője közelében, csupán jelképesen elkülönülő (itt is egy vízjárta terület túlsó oldalán), talán családi sírcsoportban (őskultuszuk szent helye mellett) helyezték őket nyugalomra (HORVÁTH 2001,215-218). A puszta tény, hogy a sír lelőhelye Kiskunmajsától keletre, a kömpöci határ mellett fekszik, önmagában megerősíti egy másik észrevételünket is: Csengéié és Csólyos ugyanis jól beleillik abba a köralakzatba (6. kép), amelyet a Kiskunság déli ré-