A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 9. (Szeged, 2003)

HORVÁTH Ferenc: Újabb kun vezéri sír leletei a Kiskunságból: Kiskunmajsa-Kuklis-tanya

13. századig, az Észak-Kaukázusban a 14. században is tovább él (FËDOROV-DAVYDOV 1966, 23), a Kárpát-medencében azonban a 10. század közepétől fokozatosan visszaszorítja a szerepét a szablyamarkolatos, illetve a gombos markolatú, egyenes pengéjű kétélű kard (KOVÁCS 1986, 246-247; KOVÁCS 1990,39-50). Ám ez a fegyverváltás korántsem lehetett teljes körű, és minden átmenet nélküli. A szablyák látszólagos eltűnése a régészeti leletek közül sokkal inkább a pogány temetkezési szokások megszűnésével kapcsolatos. Kovács László úgy véli, hogy a pogány temetkezési szokásokkal all. század első évtizedeiig, legfeljebb all. század derekáig számolhatunk. Véleménye szerint a 11. századtól a szablya átalakult, „s lassan létrejött a korábbinál hosszabb, szélesebb és erősebb görbületű penge. Megmaradt a markolatvasnak az él felé hajlítása, és rendszerint egyenes, ívelt oldalúan rombusz elölnézetű keresztvasat húztak fel rá, de később — már a XIII. században — az egyenes, pálcás végű keresztvas is megjelent. Ha nincs is folyamatosan keltezhető bizonyító anyagunk, kétségbevonhatatlan, hogy ezt a fegyvert megszakítás nélkül használták a XI-XIII. században is". Ennek alátámasztására a Demecser-Borzsova pusztai, a sárbogárd-tinódi, az erdőteleki és lászlófalva-felsőszentkirályi szórvány példányokat említette meg (KOVÁCS 1986, 276). A példaként említett demecseri leletegyüttesben (HAMPEL 1907, 9. t. 3) szerepel egy ritka, foklapos, szakállas pengéjű, baltás bárd is. Ennek pontos megfelelőjét találjuk a doroszlói sírleletben is, amelyet rendkívül aprólékos elemzéssel Fodor István a 10 század közepére, illetve második felére keltezett. Nem tartotta kizártnak, hogy ezeket a baltákat varég-keleti szláv (orosz) fegyveresek forgatták (FODOR 1981, 152-157). A meggyőző érvelés alapján, így az ezzel együtt előkerült szablyák sem tekinthetők a fejlődés állomásának a honfoglaló szablya 11. századi átalakulásában, hanem egyszerűen egy idegen keleti elem 10. század végi feltűnéséhez köthetők.

10 Ezért Nagy Gézával (NAGY 1893, 105-117; NAGY 1893a, 223-227; NAGY 1896, 351-365) kezdődően joggal gyanítja a kutatás, miszerint a legkésőbbi (magyar) pogány rítusú temetkezéseket követően ismét felbukkanó sírleletek, amelyekben a szablya is előfordul, már nem a magyar könnyűlovasság, hanem újonnan betelepült steppei csoportok, elsősorban a besenyők és kunok első-második generációs, ismét pogány rítusú temetkezéseiből valók. Ugyanezt igazolják azok a szórványleletek is, amelyek tipológiai megfontolásokból all. század közepe és a 13. század vége közötti időre keltezhetők. Ezek a szablyák már a honfoglaló szablyáktól eltérő típust képviselnek: pengéjük szélesebb, súlyosabb, kevésbé ívelt, a markolatvas egyenes, a penge ívét követi (HATHÁZI 1996, 229). Ilyen az egyenes keresztvasú, a besenyők hagyatékának tulajdonított lelet: a sárbogárd-tinódi 1-2. számú szablya (5. kép 1-2). Az 1. számút élvédő burkolattal látták el (NAGY 1896, 349, 351; PÁLÓCZI HORVÁTH 1989, 30-31, 20-21. ábra; HATHÁZI 1990, 42, 2. t.). De ebbe a típusba sorolható a kun leletként meghatározott felsőszentkirályi és erdőteleki szablya is (SZABÓ 1938, 74, 367. kép; PÁLÓCZI HORVÁTH 1989, 48. ábra; NAGY 1896, 349; FODOR 1976, 259). Az előbbi markolat felőli vége hiányzik, az utóbbin azonban ugyancsak élvédő burkolatot sejthetünk (5. kép 3-4). A meglehetősen ritka élvédő burkolat tehát nem tartható a szablya típusától független, szorosabban korhatározó értékű jellegnek a 10. század vége és a 13. század vége közötti időszakban. A vizsgált tinódi és kiskunmajsai példányokon jól megmaradt ellenzők (keresztvas) típusai azonban ettől függetlenül is, inkább a 13. századra keltezhetőek (KIRPICNIKOV-MEDVEDEV 1985, 308, Tabl. 124. 8, 11). Kengyelpár A felemás kengyelpár egyik darabja a hegyes, vállába kovácsolt fülű (kiugró függesztő fül nélküli) dudoros kengyel, széles talpalóval (3. kép 2; 4. kép 4). G. A. Fëdorov-Davydov rendszerében teljesen megfelelő típust nem találunk, leginkább a 12-14. századra keltezett „G"- III és „D"- III típusokhoz áll közel, pontosabban azok keveréke. A szerző az előbbit a 12. századra, az utóbbit a 12. század vége 10 A szablyatípusok fejlődését a 11-13. századi Magyarországon ugyanis két párhuzamosan jutó szálon kell vizsgálni. Az egyiken a magyar honfoglaló szablya átalakulását, a másikon a honfoglalást kővetően betelepült idegen népelemek, elsősorban a késő nomád csoportok szablyáinak elkülönítését, illetve azoknak a magyar könnyűlovasság fegyverzetére gyakorolt hatását kell szem előtt tartani. Megfelelő számú hiteles lelet nélkül ez az igyekezet azonban máig is csak feltételezésekre korlátozódik.