A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 9. (Szeged, 2003)

PATAY Róbert: Korai szarmata sír Mezőkövesdről. Előzetes jelentés a Patakra járó-dűlőben feltárt szarmata temetkezésekről

A LELET ANY AG ERTEKELESE A sírban nyugvó nő minden bizonnyal előkelő és gazdag volt: értékes, finom kidolgozású és igen jó állapotú, valószínűleg keveset hordott arany, ezüst és bronz ékszerekkel és gyöngyökkel felékesítve temették el. Ezüst nyakperecének (2. kép 4) jó párhuzama a veresegyházi példány (MESTERHÁZY 1986, 138, Abb. 1, Abb. 2. 1), ennek zárószerkezete azonban némileg más kialakítású: mindkét végén hattyúnyak alakú. A veresegyházi nyakperec dák munka, az 1. század végéről - 2. század elejéről való (MESTERHÁZY 1986, 147-150). A nyakperecek a dák előkelők kedvelt ékszerei voltak, láthatók különféle ábrázolásokon; megtalálták őket az erdélyi dák ezüstkincsekben: pl. Toroczkószentgyörgyről három példány (FETTICH 1953, Abb 18-19, Taf. 21. 2), valamint Erdély területéről máshonnan is (PAULOVICS 1944, 110; POPESCU 1941, 193, Fig. 13). Pannóniából szintén előkerültek, pl.: a tatai kincsből (RADNÓTI 1941,111,2. t. 7). A nyakperecek legkésőbb Dácia provincia római megszervezéséig juthattak el a szarmatákhoz (MESTERHÁZY 1986, 156-157). A bronzból készült térdfibula minden bizonnyal római gyártmány (1. kép 3). Jellegzetessége a magas tűtartó, az ívelt oldalú háromszög átmetszetü kengyel és a fejét díszítő tremolírozott minta. Több ilyen fibulát ismerünk, pl. Füzesabony-Bozsi részről (ÁCS 1992, 136, 1. t. 2), a szentes-kistőkei temető 96. sírjából (PÁRDUCZ 1944, 12, 4. t. 3. a-b), valamint egy díszítés nélkülit Kunszentmárton-Péterszögről (VADAY 1989, 252, T. 55, 14). Az ívelt oldalú háromszög alakú kengyeles fibulák D. Bojoviénál a 20. típus 3. variánsai, ezeket a 2. század második felétől a 3. századig datálja (BOJOVIC 1983,55,20. t. 179). Igen díszes és finom kidolgozású a mezőkövesdi sír ezüst horgonyfibulája (1. kép 2). A horgonyfibulák a pannóniai leletanyagban gyakran előfordulnak (KOVRIG 1937, 18-19, 8. t.), néhány példányuk a Dunától keletre is eljutott. A mezőkövesdi darab párhuzamai között meg kell említeni a bagi (PÁRDUCZ 1944, 45. t. 3), regölyí (KOVRIG 1937, 30. t. 8), a szalacskaí (SZENTMÁRTONI DARNAI 1911, 317-318, 3. t. 4; KOVRIG 1937, 39. t. 2), a Szarvas-23. lh-ről származó (HAVASSY 1998, 150) és a szentes-dónáti (PÁRDUCZ 1941, 33, 32. t. 8 a-c) fibulákat. A mezőkövesdi horgonyfibulát — a szalacskaihoz hasonlóan — villás farkú madáralak és kúpos, filigrános dísz is ékesíti. A horgonyfibulák az 1. századtól kezdve tűnnek fel a leletanyagban, és még a 3. században is viselhették őket (PÁRDUCZ 1944, 28). A szarvasi példányt a 2. századra keltezik (HAVASSY 1998,150). A szalacskai kincs Párducz M. szerint a 3. század második felében kerülhetett a földbe; de megjegyzi, hogy a fibulatípus már jóval korábban is használatban VOlt (PÁRDUCZ 1941, 33). A több szálból fonott ezüst karperecek végükön hurkos-kampós záródással a 3. században általánosak voltak, de a 4. századi római ékszerek között is találkozhatunk velük (VADAY 1989, 53), pl. Intercisaban (ALFÖLDI 1957, 418-419, Abb. 68). A mezőkövesdi karperecek (2. kép 1-2) kiváló párhuzama Jászberény-Csegelaposról származik (VADAY 1989, 236, T 21, 9). Vaday A. szerint ez a karperec korai, a 2. század végéről, 3. század elejéről való. A jászberényi, két szálból sodrott karperec érdekessége, hogy egyik szála jóval vastagabb, mint a másik. Ez a technika a dák-karp ezüstmüvesség jellemzője. Bár mutat némi hasonlóságot a római darabokhoz, a jászberényi sír karperece mégis dák-karp munka lehet (VADAY 1989, 53). A mezőkövesdi karpereceket egyforma vastagságú szálakból sodorták, ennek ellenére ezeket szintén dák készítménynek tartjuk. Az elhunyt egyik ujjcsontján találtuk ezüstgyűrüjét (2. kép 3) (kezeinek csontjaiból ez az egy kis csont maradt meg összesen). Hasonlóképp poncolt, mint a nyakperec négyzetes zárótagja. Elképzelhetőnek tartjuk, hogy ugyanazon mester munkái, egy ékszeregyüttest alkottak (esetleg a karperecekkel együtt?). Hasonló ezüstgyűrűk Tiszavasvári, Városföldje, Jegyző-tag (ISTVÁNOVITS 1990, 85, 2. t. 3) és Martfü-Zsófia-major (VADAY 1981, 5, 1. kép 3 a-b) lelőhelyeken kerültek elő, ám mindkettőt bekarcolt fenyőgallymintával díszítették. A martfűi gyűrűt Vaday A. észak-Pontus-vidéki vagy kelet-dáciai műhely gyártmányának sejti (VADAY 1989, 214, 152. j.). A tiszavasvári gyűrűt ásatója a 2. század végére, 3. század elejére keltezi (ISTVÁNOVITS 1990, 85). Nagyjából a váz jobb csuklójának helyéről került elő a gyöngyökkel díszített aranylánc: karláncként viselhették (2. kép 8). A lánc elszakadt, az egyik végén látható, vékonyabb szálról hiányzik a gyöngy. Két teljesen azonos technikával készült kisebb láncdarab is előkerült a sírgödör keleti szélén, ezek a lánc részei lehettek (2. kép 9-10). A gyöngyök aranyláncba való foglalása a római kézművestechnika kedvelt fogása volt: az így készült láncok széles körben elterjedtek a római területeken. Előkerültek ilyen láncok Pannóniából (INTERCISA II, Taf. 81. 1-3, 7; DEPPERT-LIPPITZ 1985, Taf. 4) és más provinciákból is (pl.: BÖHME 1974,4, Abb. 8). A mező-