A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 8. (Szeged, 2002)

BALOGH Csilla: Rosner, Gyula: Das awarenzeitliche Gräberfeld in Szekszárd-Bogyiszlói Straße. Monumenta Avarorum Archeologica 3.

szített övveretes 94. sírt, valamint a 216. sírt sorolta (ROSNER 1999, 109). A 238. sír maszkos nagyszíj végét, a 314. sír Martinovka-típusú nagyszíjvégét és a 730. sír Tarnaméra-típusú garnitúráját a 7. század legelejére tette (ROSNER 1999,109). Későbbre, a 7. század első felének végére datálta a 784. sír ezüstlemezből préselt, négyzet alakú övveretét (ROSNER 1999, 110). E horizontok keltezésével nem minden esetben értünk egyet. Véleményünk szerint a Szekszárd-Bogyiszlói úti temető veretes sírjai között a legkorábbi lelethorizontot a maszkos és a Martinovka-típusú szíj végeket tartalmazó sírok (238. és 314.) jelentik, melyek nem keltezhetők a 6/7. század fordulójánál korábbra. A bizánci eredetű maszkos veretek többsége ugyan a 6. század végére/7, század elejére datálható a keszthelyi prototípusnak számító maszkos szíjvég alapján (BÓNA 1983, 119), azonban a vértesacsai sír lehajló négyzet alakú veretei és nagyfejű nitszegei felfelé húzzák keltezését, inkább már a 7. század közepére. A Kárpát-medencei Martinovka-típusú övdíszek keltezéséhez pedig jó támpontot nyújtanak a Keszthely-Fenékpuszta-horreumi temetőben és a korai fenékpusztai sírokban talált veretek. A keszthelyfenékpusztai II. sír Martinovka-mintás álcsatjait Bóna István is a legkorábbi álcsatok egyikének tartja (BÓNA 1983, 118). Ezt erősíti a Kiszombor-0 2. sír Focas-érme is (CSALLÁNY 1939, 141-142; SOMOGYI 1997, 53-54). A 686. sírt a Fönlak-típusú szíjvég alapján inkább már a 7. század első harmadára tehetjük. A hasonló övdíszítmények keltezésének post quemjét a linz-zizlaui 132. sír Heraclius-ezüstje (LADENBAUER-OREL 1960, 56) és a németszentpéteri Heraclius és Heraclius Constantinus-érem (SOMOGYI 1997,77) a 7. század első harmadára teszi (BÓNA 1970,257; MARTIN 1989,67; KISS 1996,215). A verettípus keltezéséhez a Keszthely-Fenékpuszta-Horreum 8. sírjának érme nem alkalmas, mivel a korábbi meghatározással — Mauricius Tiberius vagy Focas (BÓNA 1971, 297) — ellentétben Somogyi Péter meghatározása szerint abban 1. Anastasius (472-507) érméjének aranyfólia lenyomata volt (SOMOGYI 1997,49-50). A Fönlak-típusú díszítmények az avar kor bizánci eredetű övdíszeinek egyik legkorábbi csoportját alkotják. A préselt álcsatos sírok pontos kronológiai besorolása ma még egyelőre bizonytalan, bár kora avar korra való keltezésük kétségtelen. Úgy tűnik, hogy a keszthelyfenékpusztai II. sír martinovkás álcsatjai a verettípus Kárpát-medencei egyik legkorábbi előfordulását jelentik (BÓNA 1983, 118). Bár Garam Éva szerint az arany és ezüst álcsatok használata között éles határvonal nem húzható (GARAM 1991, 76), úgy vélem, hogy a síregyüttesek elemzésével a tárgytípus pontosabban keltezhető lesz. A Szekszárd-Bogyiszlói úti 605. sírban a préselt álcsatok mellett egy pajzs alakú, pont-vonal díszítésű kis veret is előkerült. Bár a minta általánosan alkalmazott díszítési mód az avar kori, bizánci típusú övdíszek korai csoportjában (6. század vége/7, század eleje), néhány esetben, mint pl. JászapátiNagyállás úti temető 131. sírjában (MADARAS 1994,44, Taf'. XIX) a 7. század második felére keltezhető környezetben jelenik meg. Nem is beszélve a kunágotai övgarnitúráról, melyet egyes kutatók a 7. század utolsó harmadára húznak fel (KISS 1991,67-84). A temető övveretes temetkezései között a következő, jól kitapintható időhorizontot a 94. sír préselt, párhuzamos szalagfonatos veretei és a 216., 272. és 730. sír Tarnaméra-típusú veretei képviselik, melyek a 7. század második harmadánál előbbre nem keltezhetők (GARAM 2002,143). Rosner Gyula az övveretek között, germán típusú veretek elnevezés alatt tárgyalja a temető három legérdekesebb verettípusát ( 16., 29. és 390. sír). A sírokban nyugvó halottakat az avarok közt szabad emberként élt, germán harcosokként értelmezi, és a temetésük idejét a 6. század végére, legfeljebb a 7. század elejére teszi (ROSNER 1999, 111-112). Többek között e sírok vereteit is alapos vizsgálat alá vette nemrégiben Vida Tivadar, és megállapította, hogy a hasonló veretek a nyugati meroving területeken elterjedt, ún. weihmörting- és herrlischeim-schwarzrheindorf-típusú kardöveken fordulnak elő, és az analógiák alapján rekonstruálta a 390. sír spátaövét (VIDA 2001, 162-167). A véreteket a Kárpát-medencei avar-langobard kapcsolatok jeleként értékelte (VIDA 2001, 167). A temető közép- és késő avar horizontját már sokkal szegényesebb leletanyagú sírok képviselik. Az övtípusok tárgyalásánál a hangsúly az analógiáikra esik, melyeknél a Szerző különösen a dél-dunántúli temetőkre összpontosít, és azok alapos ismeretéről tesz tanúbizonyságot. Az övveretek mellett a csatok kerültek még röviden tárgyalásra e fejezetben, ami gyakorlatilag sajnos csak a sírok felsorolását takarja, és a csatok elterjedési térképét foglalja magába, kronológiai következtetések nélkül (ROSNER 1999, 113-117). A viseleti elemek másik nagy csoportjában a temetőben előforduló ékszereket vette vizsgálat alá Rosner Gyula (ROSNER 1999, 117-123). A felhúzott lemezgömbös fülbevaló típusa kapcsán in situ megállapítására kívánjuk itt felhívni a figyelmet. A 67. sírban előkerült díszített lemezgömbös fülbevalópár és a koponya alatt fekvő, ezüsthuzalból készített, S alakú szemekből álló lánc alapján, illetve a Gyönk-Vásártér 642. sírban, valamint a Szekszárd-Gyűszűvölgyben előkerült sírban tett megfigyelések alapján figyelemre méltó viselettörténeti megjegyzést tett. A nagykarikás, láncos, felhúzott lemezgömbös fülbevalókat hajfonatdíszként rekonstruálja, és elképzelése szerint a láncok hátul, egy fátylat foghattak le, míg a kis karikás változatok ténylegesen fülbevalók voltak (ROSNER 1999,117). A fülbevalótípus tipokronológiai elemzését már korábban Kiss Gábor is elvégezte, s a láncos változatok kapcsán már ő felvetette, hogy azokban az esetekben, ahol egyszerűbb fülbevalók is jelentkeztek, a felhúzott lemezgömbös ékszereket a hajfonatba akasztották, vagy a fejfedőről lelógó szalagokra varrva viselték (KISS 1983, 107). A két kutató az ékszertípus időrendi besorolásával kapcsolatosan eltérő álláspontot képvisel. Míg Rosner Gyula a szekszárdi temető legkorábbi horizontjába sorolta e leleteket (ROSNER 1999,118), Kiss Gábor nagyobb számban való elterjedésüket a 7. század közepe utánra tette, és egyes típusok viselését a késő avar időszakra is felhúzta (KISS 1983, 108). A másik, viselettel kapcsolatos megállapítást a gyöngyökkel kapcsolatosan tette a Szerző, miszerint a férfisírokban a kézfej tájékán előkerült gyöngyöket tarsolydísz-