A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 8. (Szeged, 2002)

BALOGH Csilla: Rosner, Gyula: Das awarenzeitliche Gräberfeld in Szekszárd-Bogyiszlói Straße. Monumenta Avarorum Archeologica 3.

anyag nem került elő, és ezért a temetőhöz való viszonyuk csak feltételezéseken alapul. A temetkezési szokások A kötet temetkezési szokásokat elemző része rövid, de következetesen kitért benne a Szerző valamennyi megfigyelt jelenségre. Megállapításai közül itt két megfigyelésre hívjuk fel a figyelmet. Az egyik az eltemetés menetére vonatkozik. A Szerző megállapítása — miszerint először a sírba helyezik a halottat és kevés földdel betakarják, majd bizonyos idő elteltével újabb szertartás keretében helyezik mellé az edénymellékletet — azon a megfigyelésen alapszik, hogy az edényeket mindig a halott felett egy 30-40 cm vastag beiszapolódott rétegben, vagy e felett találták meg (ROSNER 1999, 101). Bár nem zárjuk ki annak elvi lehetőségét, hogy így is történhetett a halott útra bocsátása, véleményünk szerint itt kézenfekvőbb arra gondolni, hogy egyszerűen a sírrablások következtében mozdultak ki eredeti helyükről a halottal egy időben a sírba helyezett edények. Úgy gondolom, hogy ezt kellően alátámasztja az, hogy valamennyi olyan esetben, ahol a Szerző a sírleírásban is hangsúlyozza, hogy a sírfenéktől jelentősen feljebb voltak az edények — amennyire az a táblarajzok és a tárgylapján megítélhető —, kivétel nélkül erősen bolygatott sírokból előkerült, hiányos edényrészekről vagy töredékekről van szó. Rosner Gyula másik figyelemre méltó megjegyzése a jelképes sírokra vonatkozik. Az avar kori temetőkben jól ismert jelenségnek számít az üres sírok előfordulása, melyeknek száma az összes sír számához viszonyítva általában elenyésző. László Gyula óta e jelenségeket jelképes temetkezésként szokás értelmezni, ahogyan a Szerző is teszi. A szekszárdi temető 788 temetkezése közül 71 esetben feltételezhető, hogy a megásott sírgödörbe nem helyeztek halottat. E feltűnően magas számot a Szerző azzal magyarázta, hogy a hosszú időn át egy helyben élő faluközösségből gyermekek és felnőttek egyaránt a környező mocsárvilágba vesztek, és számukra készítették el az üres sírokat. Ez szellemes és életszerű magyarázatnak tűnik. A jelképes temetkezések népszerű és logikusnak látszó elméletével szemben általában felmerült, hogy ha ezek az üres gödrök valóban temetési szertartások céljára készültek, és feltehetően a sírnál el is végezték azokat, akkor miért nincs nyoma a sírgödrökben az erre utaló elemeknek, mint például az ételmellékleteknek, vagy az ezek tárolására szolgáló edényeknek. A szekszárdi temető csontváz nélküli sírjainak egy részében e kételyek minden bizonnyal valamennyi kétkedőben eloszlanak, mivel e sírok nem voltak teljesen üresek: azokból edények, illetve egy csomóban fekvő viseleti elemek és ékszerek kerültek elő (ROSNER 1999,103). A 87. sír esetében a Szerző egyenesen azt feltételezi, hogy a sírban egy halott nélküli koporsó eltemetésére is sor került, mivel a sír aljában jelentkeztek a koporsó lábak számára kialakított mélyedések (ROSNER 1999, 103). Külön érdekesség, hogy míg a temető legtöbb sírja rablott és erősen bolygatott volt, addig ezek a jelképes sírok bolygatatlanok maradtak. Mindezzel természetesen a teljesen üres gödrök kérdése nem tisztázódott végérvényesen. Hasonló jelenséget már korábban is megfigyelt a Szerző a Gyönk-Vásártér 97. sírban, ahol a sírfenéken jelentkező mélyedések koporsóra utaltak, de a sírból csak egy nyúzott lóbőrös temetkezés került elő (ROSNER 1970, 77). Úgy tűnik, hogy e fontos megfigyelésnek nem tulajdonított eddig kellő figyelmet a hazai kutatás. A temető ló- és lovas, szarvasmarha- és kecskemaszkos temetkezéseit Rosner már egy korábbi tanulmányában vizsgálat alá vette (ROSNER 1977), ezért ebben a monografikus feldolgozásban követve a korábbi csoportosításokat, szinte csak a sírok temetőn belüli helyzetének elemzésére szorítkozott. Pedig tüzetesebb vizsgálatuk során kiderült, hogy míg az egész lovas temetkezések és a lósírok egy csoportja Ny-K, a többi lósír pedig ellentétes, vagyis K-Ny tájolású, addig a nyúzott lóbőrt tartalmazó sírok kivétel nélkül E-D irányításúak. Az így jól elhatárolható két csoport relatív kronológiáját pontosan keltező anyag hiányában egyelőre megállapítani az adott temetőben nem lehet. A temetkezési szokásokról szóló fejezet igazán új eredményt a jelképes temetkezések kapcsán hoz, de a többi jelenségben is még további kutatási lehetőségek rejlenek. A sírleírásokat még szemléletesebbé tette volna, ha valamennyi sírrajz vagy fotó helyet kap a kötetben, de ezekről később, az illusztrációk kapcsán még lesz szó. A leletek és a kronológia A fejezet az általános gyakorlatnak megfelelően a viselethez tartozó elemek vizsgálatával kezdődik, amelynél előbb a férfiak, majd a nők jellegzetes mellékleteit tekinti át a Szerző. Ezt a fegyverek, a lószerszámok, az edények és végül a használati eszközök értékelése követi. Rosner az egyes tárgytípusok tipokronológiai elemzését nem végzi el, keltezésüket a jól ismert analógiás-módszer alapján adja meg. A módszer csak nagy körültekintéssel alkalmazva, teljes anyaggyűjtés és elemzés után hozhat viszonylag objektív, pontos eredményt, egyéb esetekben meglehetősen szubjektív megközelítést tesz csak lehetővé, ahogy a jelen munka esetében is látható. Ennek köszönhetően a korai avar veretes övek abszolút időrendi besorolásánál jelentkezett némi időrendi zavar. Többek között az avar kori övveretek relatív időrendi besorolását illetően is, máig mérföldkőnek tekinthető az alattyáni temető monografikus feldolgozása (KOVRIG 1963). Jelen munka szerzője is részint ez alapján, a jól ismert csoportosításban (préselt, lemezes és öntött, griffes-indás veretek), részint területi csoportonként tárgyalja a temetőben előforduló övvereteket (ROSNER 1999, 107-113). Noha az elmúlt évtizedekben — a hazai népvándorlás kori kutatók körében különösen preferált — tipokronológiai kutatások jelentős eredményeket értek el egyes verettípusok elemzésében, sajnálatos módon a Szerző ezeket figyelmen kívül hagyta az egyes horizontok, különösen a korai csoportok körvonalazásánál. A legkorábbi temetkezésnek a három préselt, ezüst álcsatos sírt (603., 605. és 606.) és a Fönlaktípusú szíjvéget tartalmazó 686. sírt tekintette, melyeket a 6. század végére keltezett (ROSNER 1999, 107, 109). Ezt követte időben a 6. század végére/7, század elejére datált csoport, melybe a préselt, párhuzamos szalagmintával dí-