A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 8. (Szeged, 2002)

HEINRICH-TAMÁSKA Orszolya: Megjegyzések a kora avar kori ötvösművészethez a fogazással díszített leletek kapcsán

BEVONATOK Miután az alapforma elkészítésével járó zavaró nyomokat eltüntették és a díszítést plasztikusan kiképezték, további lépésként a tárgy teljes vagy részleges nemesfém bevonata következhetett. Az összes ilyen típusú eljárásnak az a célja, hogy egy kémiailag nemesebb fémet vigyenek fel egy kevésbé nemesre, mechanikus módon, diffúzióképzéssel vagy kémiai kicsapódással (HAMMER 1998, 187).

64 A fogazással díszített tárgyak között gyakori volt az aranyozás és az ezüstözés, illetve ónozás nyoma, ezüst, bronz vagy vasalapon. Mivel természettudományos vizsgálatok elvégzésére nem volt alkalmunk, csupán a mikroszkópos megfigyelések és a vonatkozó szakirodalom segítségével analizálhattuk leleteinket. A közép és késő avar kori öntött bronzleleteknél Költő végzett ez irányú kutatásokat, melyeknek eredményeként megállapította, hogy a késő avar korban az aranyozás mellett csupán az ónozást használták. A közép avar kori láncmintával díszített övvereket részben, csak a minta mentén ónozták, ha azonban ezüstözés volt regisztrálható, akkor az a tárgy teljes felületére kiterjedt (KÖLTŐ 1982, 16ff). Az aranyozás kivétel nélkül tűzi aranyozás lehetett, mivel minden esetben sikerült higanytartalmat kimutatni (KÖLTŐ 1982, 16). Az írott források a 19. századig szintén a nemesfém bevonatnak ezt a technológiáját említik legáltalánosabbként (RAUB 1993, 102-107). A tűzi aranyozás diffúzióképzés, amely kiváló tapadási szilárdságot és korrózió elleni védelmet nyújt. Első lépésként a bevonandó fémfelületet meg kell tisztítani; fontos, hogy tökéletesen zsírmentessé tegyék. Maga az aranyozás kétféleképpen történhet. Vagy egy aranyamalgánból és folyékony higanyból álló, pasztaszerű keveréket vittek fel a felületre,

65 vagy a fémet tiszta higannyal kenték be, majd egy darab arany lapot fektettek rá, és így az aranyamalgán először itt képződött (Blatt Feuervergoldung). Mindkét esetben ezután a tárgyat fel kellett hevíteni, hogy a fölösleges higany elillanjon. A fémek közti szükséges kapcsolatot a higany biztosítja (ANNHEUSER 1999, 8f). A higany elpárolgása után a felület tompának hat, mivel a még erősen porózus anyag a fényt szórtan veri vissza, és csak a polírozás után kap ragyogó, egyenletes fényt.

66 A bevonat készítési módját vizsgáló analízisnél a lehető legfontosabb ismertetőjel a higanytartalom, ami az aranyozás után még visszamarad a felületen, még akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy az arany nagyon könnyen köt le higanyt a környezetből (ANNHEUSER 1999,9). A tűzi aranyozás és a lap - tűzi aranyozás (Blatt - Feuervergoldung) között a diffúzió után azonban, a kész tárgyon szinte lehetetlen különbséget tenni. Az utóbbi jele lehet, ha a lapok egymáson fekvő részének nyoma marad, mivel itt az aranyréteg kétszer olyan vastag,

67 vagy ha a széleken az aranyfólia nem egészen olvadt össze az alapfémmel.

68 Továbbá, ha lehetőségünk van keresztmetszet készítésére, azon kimutatható, hogy az am algánaranyozásnak vastagabb a bevonata, mint a lap - tűzaranyozásnak (ANNHEUSER 1999, 25; ODDYBORELLI VLAD-MEEKS 1982, 108), és hajlamos a felület reliefjétől függő, egyenetlenebb lerakódásra (BÜHLER 1999, 444).

69 A diffúzióképzés az ezüstalap és az aranyamalgán között ideális, mivel az ezüstön a higany könnyebben tud megtapadni, mint a rézen (HAMMER 1998. 193). A higany az ezüst felületén gyorsan oldódik, és már a felvitelkor, még a tulajdonképpeni aranyozás előtt egy ezüstamalgán réteget képez, ami az aranybevonat alatt megmarad. Mivel az ezüst mint nemesfém nyitott térben izzásig hevíthető anélkül, hogy mint a réz, oxidálna, a tűzi aranyozás hőmérséklete az arany és az ezüst közti diffúziótól függ. Annheuser kísérletei kimutatták, 64 Ugyanitt egy táblázatban az alap- és bevonó fémek közti kombinációs lehetőségek összefoglalása (HAMMER 1998, Tab. 5). 65 Theophilus Presbyter is hasonlóképpen írja le ezt az eljárási folyamatot, azzal a különbséggel, hogy az aranyamalgán háromszori ecsettel való felvitelét ajánlja. Továbbá megemlít egy borkőből, sóból és vízből álló oldatot, amivel a bevonandó felület előkezelhető (BREPOHL 1987, 116/, Kap. 38). 66 A középkor előtt az aranyozott felületet mindig teljesen polírozták. Később találhatók olyan tárgyak is, amelyek a fényes és matt részek közti ellentétet a díszítési koncepcióba bevonták. Példával lásd: ANNHEUSER 1999, 24f,Abb. 7. Ennek ellenére az aranyozott felület porózus struktúrája nehezen elérhető, szűk, mély vájatokban megmaradhat. Ezt sikerült Raubnak egy alemann „Kerbschnitt" díszítésűfibulán kimutatnia (RAUB 1993, 108-109). 67 Ilyen nyomokat többnyire csak nagyobb tárgyakon lehet megfigyelni, és ezért kisebb méretű darabokon nem lehet evvel a módszerrel különbséget tenni (ODDY1985, 68f Abb. 4; ANNHEUSER 1999, 26). 68 így pl. egy bizánci ezüstkelyhen (SNOW 1992, 201). 69 Ha azonban egy tárgy kiálló, magasabb részein vékonyabb a bevonat, akkor az azzal is összefügghet, hogy ezek a részek sokkal inkább lekoptak a használat során.