A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 8. (Szeged, 2002)

VÖRÖS Gabriella: A vaskúti szarmata halmok leletei (Adatok a szarmata koporsók és gerenda-kamrák köréhez)

denesetre most közzétett rekonstrukciós kísérletünkben ezt a megoldást szerepeltetjük, ezzel nem zárva ki egy későbbi, jobb rekonstrukció lehetőségét sem (9. kép 5-6). Legutóbb a Tiszalök-Rázompusztáról közölt gerendakamrás szarmata temetkezés leletei között tűnt fel sasszeges vaskarika. Sajnos azonban sem a megfigyelés körülményei, sem a dokumentálás nem visz bennünket közelebb e fontos tárgy egykori használatának meghatározásához (MÉRI 2000, 5. kép 24-25). Csupán azt érdemes megjegyezni, hogy a leletek és a temetkezési szokások között számos hasonlóság fedezhető fel a jászalsószentgyörgyi halmokéval, és hogy a két lelőhely viszonylagos földrajzi közelsége is figyelemre méltó. Mindkét lelőhelyen hasonló rítussal eltemetett, kiemelkedő rangú férfi-férfiak nyugodtak, bár a tiszalöki temetkezés időrendi helyzetét tekintve idősebbnek tűnik, mint a jászalsószentgyörgyiek. Bár Hild leírása példamutatóan alapos, sajnos a leírásból mégsem derül ki, hogy a további, a dokumentációban említett vastárgyaknak pontosan hol volt a helyük, ami alapján a gerendaszerkezet összeerősítésének módját pontosan rekonstruálni tudnánk (STANCZIK 1975, 103-147). Funkcióját a koporsóknál szemlélhető módon képzelem el: függőlegesen a kamra belső oldalába verve a vízszintes szálfákat erősíthették egymáshoz. Egyedül a kampós szegekről nyilatkozik határozottan az ásató: „a sírkamra fedelét és az ezt tartó nyolc keresztgerendát 16 erős kampósszeg fogta az oldalakhoz... " (HILD 1901, 132, 13. ábra). Fából összerótt, jól megfigyelt és dokumentált kamra a szarmata temetkezések között más lelőhelyen is előfordul. Az előző párhuzamokkal ellentétben azonban ezek egyikében sem található vasalkatrész. Az egyik legutóbbi, figyelemre méltó publikációjában Gallina Zsolt a Kiskunfélegyháza-Kővágóérről közölt 14 sír közül kettőben is feltárt és leírt gerendakamrát (GALLINA 1999, 20-21, 10, 13-14. ábra). A falenyomokat jól megőrző talajban a 485. sírban világosan előrajzolódott a belül kibontott, S kapcsokkal rögzített fedelű rönkfa koporsó, és a koporsónál alig nagyobb, a koporsót magába záró gerendakamra. A rekonstrukcióval kapcsolatosan megjegyzem, hogy a gerendakamra lábára, illetve aljára semmilyen bizonyítékot nem találtam a leírásban (8. kép). A párhuzamok továbbá arra utalnak, hogy ezeknek a kamráknak nem volt aljuk, sőt több alkalommal megfigyelhető volt, hogy egy meszes, máshol hamus rétegként leírt, többször tapasztásnak nevezett réteg borította a kamra alját. A kiskunfélegyházi lelőhelyen a rönkfa kamra mérete 230x 130 cm-es volt a 485. sírban. A másik temetkezésben, a 207-ben a leírásnál az ásató csak a belső faszerkezet, azaz a koporsó méretét adja meg, amely 242 cm hosszú volt. A rajzon azonban jól azonosítható a kamra körvonala, melynek falenyomatait is megfigyelte az ásató, és amelynek mérete a rajz szerint 375x200 cm volt (GALLINA 1999, 2. 10. ábra). A Kiskunfélegyházán megfigyelt gerendakamra közeli párhuzamát találtuk meg a Madaras-Halmok lelőhely XVII. halmában. A sírt 1952-ben Zalotay Elemér tárta fel, aki a bajai múzeumban őrzött dokumentáció részletes leírásában pontosan tájékoztat a halom feltárásának menetéről és eredményéről. Bár a sírt kirabolták, mégis dokumentálni lehetett a 4 m hosszú és 2 m széles beásást. Zalotay leírásában az szerepel, hogy „ az indokolatlanul tágas nagy sír fenekébe egy kisebb 40 cm sekély sírt ástak. Ezt két 20 cm átmérőjű gerendával bélelték ki minden oldalról". Ez utóbbi téves megfogalmazás egyértelműen a gerendakamrán belül található rönkfa koporsóra utal. Rönkfa koporsó meglétét bizonyítják az S alakú kapcsok is, melyek a nagyméretű kamrán belül, a rövidebb oldalaknál, a szokásos helyen kerültek elő. Nagyon fontos megfigyelése, hogy a gerendakamrának nem volt feneke. A sír alján 1-2 cm vastagságú pernyés-hamus mészréteg volt, amely megfigyelése szerint szilárd réteggé állott össze. A madarasi temetőben az előbb leírt, Zalotay által megfigyelt faszerkezeten kívül a későbbi feltárások során előkerült néhány sírban olyan gerendából összerótt alkalmatosság, melyet Kőhegyi Mihály a rönkfa koporsók kiszállítására szolgáló szerkezetként határozott meg (KŐHEGYI 1971, 214, 5. kép). A 256. sírban a jól dokumentált, a végeken szemmel láthatóan csapolással összeerősített, vasalkatrész nélküli „keret" — amelyhez hozzá kell számítanunk a rönkfa koporsó hatalmas tömegét is —, olyan óriási súlyt jelenthetett, melynek együttes szállítása, mozgatása semmiképpen nem segíthette elő az egyébként is súlyos, két végén l-l kapoccsal lezárt rönkfa koporsó szállítását. Az előzőekben idézett párhuzamok alapján inkább arra gondolunk, hogy ebben az esetben szintén egy viszonylag kisméretű, egyszerűen összeállított, gerendákból összerótt kamráról lehet szó, melynek csupán a körvonala maradt meg a gerendák lenyomatában, ugyanúgy, mint a többi lelőhelyen. A sír 382 cm hosszú és 205 cm széles volt, csaknem pontosan annyi, mint a kiskunfélegyházi sírok és a madarasi VII. halom. A