A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 8. (Szeged, 2002)

VÖRÖS Gabriella: A vaskúti szarmata halmok leletei (Adatok a szarmata koporsók és gerenda-kamrák köréhez)

VÁSZ 1987.11.1. kép), a mezőszemerei temetőben pedig a 28. és 29. sírban a köpű kétszer hosszabb volt, mint a penge (VADAY-DOMBORÓCZKI 2001. 9-10). Az előzőekből kiderül tehát, hogy a lándzsák mérete és az egyes alkotórészek aránya rendkívül változó. Vaday Andrea szerint a funkció meghatározásában (tehát hogy dobó vagy döfő lándzsáról van-e szó) nem a lándzsahegy súlya, ahogyan ezt Istvánovits Eszter és Kulcsár Valéria feltételezi, hanem elsősorban a nyél hossza, vastagsága és a penge formája számít (VADAY-DOMBORÓCZKI 2001, 100). Mindezen szempontok alapján — mivel a vaskúti lándzsa köpűje meglehetősen hosszú volt, és mert a köpű átmérője is a legnagyobbak közé sorolható, (2,2 cm, VÖ. VADAY-DOMBORÓCZKY 2001. 98. táblázat) — a vaskúti darabnak minden bizonnyal hosszú és masszív nyele volt. A penge hiányát nem feledve és feltételesen csupán, de a döfő lándzsák körébe sorolhatjuk. A leletanyagban három kard fordul elő, de sajnos egyikük sem ép, így értékelésük komoly nehézségekbe ütközik. Ráadásul, ami megmaradt belőlük, az is erősen korrodálódott, így bizonyos adatok felvétele lehetetlenné vált. Ami viszont vizsgálható (bár nem minden darabon), az a markolatvas kialakításának módja, a pengető szöge, és a pengék szélessége. A kardok közül egyiknél lehet bizonyosan megmondani a markolat hosszát, amely 8,9 cm volt (3. kép 6). A szarmata kardok markolatvasának vizsgálata során a hortobágy-porosháti, a püspökielei, és a csongrád-határúti darabokban leltünk párhuzamokra. A kardokat megvizsgálva kiderül, hogy markolatvasának mérete alapján a vaskúti az általánosnak mondható közepes méretet mutatja, ennél vannak lényegesen hosszabbak is (pl. Geszteréden 13,2 cm), de ennél jóval rövidebbek szintén előfordulnak, (pl. Kiskundorozsmán 4,2 cm) (VADAY 1985,5. kép). A pengető a három példányon háromféle, bár a korrodálódás mértéke miatt ennek meghatározásában nem lehetünk egészen biztosak. Most úgy tűnik, hogy ívesek voltak, de két darabnál rövid, derékszögű vállal csatlakoznak a pengéhez. A penge szélessége 4, illetve 5 cm, ami a korszak kétélű hosszú kardjainak általánosan jellemző vonása. A leletanyag vizsgálatánál az egyik legfontosabb szempont, hogy az egyébként is nehezen korhatározható halmos temetkezések kronológiai besorolásához adatokat szerezzünk a részletes tipológiai elemzés segítségével és a hiteles leletek párhuzamul keresésével. A pengető kialakítása sajnos nem kronológiai tényező, de a szarmata kardok hosszának és szélességének összevetése között összefüggés fedezhető fel. A hosszabb példányoké 5-6,3 cm szélességű, míg a rövidebbeké 5-7,5 cm szokott lenni. Bár a vaskútiak ezek szerint határesetnek számítanak, csupán valószínűsíteni tudjuk, hogy kb. 80-90 cm hosszúak lehettek, vagyis nagy valószínűséggel a hosszú kardok körébe tartoztak. Ilyen alapon tehát inkább a késői, 4-5. századi példányok közé sorolhatók. A kardok vizsgálatakor szembetűnő, hogy az egyik (3. kép 6) ívesen meghajlott. A kutatás több alkalommal foglalkozott ezzel a jelenséggel, arra az alapvető kérdésre keresve a választ, hogy ez a fajta változás minek a következménye: tehát hogy szándékos rongálás történt-e, vagy pedig egyéb oka lehetett. A legjobb párhuzama a vaskúti darabnak a tiszavalki 6-os sírban fordul elő (VADAY-DOMBORÓCZKI 2001, 104-106), a jelenség kevés párhuzamai közül egy másik fontos lelőhely a tiszadobi (ISTVÁNOVICS 1998,313). A leletegyüttes többi darabja, tehát az S formájú kapcsok, a pántok és a szegek, valamilyen formában kivétel nélkül összefüggésbe hozhatók a temetkezés módjával. Itt újra le kell szögeznem az a sajnálatos körülményt, hogy a leletek értelmezésénél nem támaszkodhatunk az ásatási megfigyelésekre. Mint korábban már említettem, a tárgyak funkciójának meghatározását nem segíti a dokumentáció, a tálalási —jobb esetben az eredeti — hely ismerete sem. A szűkszavú megjegyzésekből az tűnik ki, hogy a vaskúti halmok bolygatottak voltak, tehát az emberi csontok helyzetéből semmilyen, a rítusra vonatkoztatható adatot nem tudunk levonni. A különböző beásások értelmezése és kora szintén bizonytalan. A leírásban szereplő hamu, ,, kivájt folyosó és rácsozattal ellátott tűzhely" (KŐHEGYI-VÖRÖS 1999, 228, 4. függelék), amely az ásató Rómernél szerepel, nem értelmezhető. A leletek közül a „gereblye" és S formájú kapcsokat említi csupán, melyeket szerinte a koporsó deszkáinak összeerősítésénél használtak. Párducz Mihály több olyan információt is felhasznál, amely az ásatáson részt vett korabeli tudósításból vagy visszaemlékezésből származik, így jóval árnyaltabb képet kapunk a temetkezésekről (PÁRDUCZ 1950, 73). A kapcsokról Czirfusz Ferenc véleményét idézi, amely szerint erős gerendákból emelt sírkamra tartozékai voltak. Hozza Rómer fentebb idézett álláspontját is, de határozottan állást foglalva a gerendákból összerótt kamra mellett, annak tartozékaiként értelmezve a vastárgyakat. Jó érzékkel nem foglal állást viszont az egy méternyi széles, hamuval és földdel teli emelvénnyel kapcsolatosan, hiányosnak érezve az adatokat és a megfigyeléseket. 1959-es munkájá-