A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 6. (Szeged, 2000)

LANGÓ Péter: Honfoglalás kori temetők Szarvas területén

Tegez. A honfoglaló magyarok nyilaikat a szintén a steppén kifejlesztett tartó alkalmatosságba, a tegezbe helyezték. Jelenlétükre csak a századforduló idején figyeltek fel, míg korábban a merevítő pálcákat nyeregveretnek vagy íj maradványoknak gondolták (JÓSA 1896, 394, 401-402; NYÁRY 1902. 221). A vastöredékek szerepére először Nagy Géza jött rá (NAGY 1890, 294; NAGY 1893, 320-322), majd az első rekonstrukciót Zichy István készítette el (ZICHY 1917). Cs. Sebestyén Károly, László Gyula (CS. SEBESTYÉN 1932, 206-222; LÁSZLÓ 1944, 342-344; LÁSZLÓ 1990,140-150) és a Hódmezővásárhely-Nagyszigeten feltárt tegez, valamint a karosi temetőkben lelt maradványok nyomán Révész László egészítette ki a korábbi rekonstrukciót (RÉVÉSZ 1985; RÉVÉSZ 1996, 169-174). Szarvason, a Tessedik Sámuel utca 2. sírjában még Gazdapusztai Gyula emelte ki a harcos mellé temetett tegezt. A feljegyzései szerint a tegez 80 cm hosszú lehetett. Az in situ múzeumba szállított tárgyat nem vizsgálták meg azonnal, az ásatás befejezését követően. A kiszáradt tárgyat csak 9 évvel később Dienes István vizsgálta meg, aki a maradványok szétbontása mellett döntött. A fedéllemez mellett a tegez száját díszítő csontkeret, valamint a tegez oldalát merevítő vaspánt töredékei is előkerültek, illetve a tegez alján lévő vasabroncs kisebb töredékei is, melyeket azonban nem a tegez felső részével együtt emelt ki Gazdapusztai, hanem azoktól függetlenül. A megmaradt töredékekből a tegez pontos méreteit nem lehet rekonstruálni, de minden bizonnyal hasonló lehetett, mint az Örménykút 3. számú lelőhelyről ismert vagy a orosházi Pusztai Ignácné tanyája 1. sírjában talált tegezek (DIENES 1965, 145; SZATMÁRI 1996, 166). A tegez díszes csont előlapja, még ha nem is egyedi jelenség, ritkán fordult elő az eddig ismert sírokból. Ezeket a tegezcsontokat Straub Péter 10 csoportra osztotta, s megpróbálta díszített változatukat három horizontra bontva a 10. századon belül pontosabban datálni. A szarvasi sírt, a leletek közt talált trapéz alakú vállas kengyelek alapján a 10. század utolsó harmadára helyezte, s úgy vélte, hogy „ a teljes felületén több sorban pont-kör mintájú tegezfedélcsontok a kárpát-medencei emlékanyagban a 10. század utolsó harmadát megelőzően" nem fordultak elő (STRAUB 1999,414).

53 A Velki-halomnál feltárt temető 5. sírjából is előkerült egy tegez. A bal karcsont mellett fekvő töredékeket azonban már csak bolygatott állapotban lehetett felszedni, így a vaspánttal merevített, s vasszegecsekkel megerősített alkalmatosságról több információt nyerni nem lehetett. Hasonlóan csak a tegezről szóló adat maradt fenn a Krecsmarik által feltárt temetőrészlet 7. sírjával kapcsolatban. Elképzelhető az is, hogy a századelőn feltárt 3. sírban tegez is volt, erről azonban ma már még kevesebb információ áll a rendelkezésünkre. Mindkét tegezre fúggesztőként vaspántokat helyeztek, s kialakításukban minden bizonnyal nem térhettek el számottevően a szerencsésebb leletkörülmények folytán korábban már megfigyelt tegezektől. Szablya. A kalandozó magyarok a közelharc során a baltát és a szablyát használtak. A szablyák mintegy 70-90 cm hosszú fegyverek voltak, egyélű pengéjükkel eltértek a nyugati kétélű kardoktól. A steppén a 7. század folyamán átalakuló kardok kezdetben még egyenesek voltak, majd a lovas harchoz idomulva görbülni kezdtek, s kialakultak a szablyák. A szablyák tompa fokát a hegyétől visszaköszörülték, vagyis fokéllel látták el (U. KŐHALMI 1972,110-111). A szablyák másik jellemzője a fokéi indulása táján elkeskenyülő árok, a vércsatorna, amely hosszában fut végig a fegyver két oldalán. A vércsatorna kialakítása hatására a penge erősebbé és rugalmasabbá vált. A szablyák markolata is különbözött a kardokétól. Ezeknél a fegyvereknél a markolatot az él felé hajlították, így a markolat és a fokéi tengelye csaknem egybeesett, s ezáltal a fegyver nem csak vágásra, hanem szúrásra is alkalmassá vált. Ilyen lehetett a Szarvas-Tessedik Sámuel utca megbolygatott első sírjából előkerült 53 Straub Péter munkájában megjegyzi, hogy a peremlemezen található pontkörös díszítés már a korábbi, a 10. század elejére helyezettpilinyi (NYÁRY 1902), valamint nyáregyházi (MNMltsz.: 22.1935.7.) és algyői (KÜRTI 1997, 24, 2a-b; KÜRTI 1996a, 3. kép 7-8) tegezek esetében is megfigyelhető volt. Ezek alapján kevésbé tartható elképzelhetőnek a dolgozat azon megállapítása, hogy a tegez díszítése alapján megállapítható az egyes leletek korszakon belüli időrendje. A Nyáregyháza-Pusztapótharaszton előkerült leleteket Straub Péter a 10. század középső harmadára helyezte. Az előkerült tárgyak: nyílcsúcsok, tegez vasalásának töredékei, lószerszám részei, arra engednek következtetni, hogy egy harcos lovas sírját bolygatták meg. A lelettel együtt a múzeumba került körte alakú kengyel (MNM KO ltsz.: 22/1935.1.), valamint avas csikózabla (MNM KO ltsz.: 22/1935.2.) alapján sajnos nem lehet pontosabban datálni a leletet, így annak a század középső harmadára való helyezése kétséges, nem elképzelhetetlen ennél korábbi, de későbbi keltezés sem.