A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 6. (Szeged, 2000)

LANGÓ Péter: Honfoglalás kori temetők Szarvas területén

nem régészeti leletekből is kitűnik (STORK-WAHL 1991). Szarvason, a Tessedik Sámuel utcában két sírban voltak nyílcsúcsok. A 2. sírban a tegezben 7 db nyílcsúcs volt (DIENES 1989, 448), a 6. sírban pedig egy db volt ajobb kézfejnél. A 6. sírban több nyílcsúcs is lehetett, melyek azonban a bolygatás során megsemmisültek. A Velki-halomnál egy sírban volt csak nyílcsúcs, az 5. sírban eltemetett, íjjal felszerelt harcos mellett, az eltemetett bal oldalán volt 4 db nyílcsúcs. A nyilak — hasonlóan az avar nyilakhoz — tüskések, a magyar sírokban csak ritkán fordult elő köpűs nyílcsúcs, igaz egy-egy sírban ilyen darab is előkerült már (RÉVÉSZ 1996, 35-36; POGÁNY 1908, 414; NYÁRY 1902, 231-232). A nyílcsúcsokat vesszőbe helyezték, melyet hánccsal vagy zsineggel erősítettek meg. A kutatásban többször felmerült annak a kérdése, hogy milyen vesszőt használtak a nyílcsúcsok hordozójaként (SZŐLLŐSY 1992a, 454-455). A nád használata kevéssé valószínű.

51 A fennmaradt töredékek, a nyílcsúcsokhoz rozsdásodott maradványok minden egyes megfigyelés szerint fa rostjai voltak.

52 Maga a „nyílvessző" kifejezés is arra utal, hogy ezek a pálcák vesszőből vagy faragott fából készültek (U. KŐHALMI 1972, 190). A nádpálcák inkább csak vadászat esetén képzelhetők el, de a hadjáratokra a favesszőket használhatták honfoglaló eleink. A nyílcsúcsokat Cs. Sebestyén Károly osztotta csoportokra (CS. SEBESTYÉN 1932, 194-197), tipológiai rendszerét később, az egyedi típusok besorolásával, Kovács László egészítette ki (KOVÁCS 1986a, 229, 16. ábra). A magyarok a korabeli steppei formákhoz hasonlóan kétszárnyú, lapos nyílcsúcsokat készítettek. Ezek előállítása lényegesen egyszerűbb volt, mint a három tollú avar nyilaké, s a tegezbe is több ilyen heggyel felszerelt vesszőt lehetett elhelyezni. A nyilak formailag elég sokszínűek voltak, az eltérések oka azonban nem a különböző vidékek közt esetlegesen eltérő műhelyhagyományokkal magyarázható, hanem az eszköz eltérő használatával. A használat határozta meg a nyílcsúcsok súlypontjának a kialakítását és alakját is. A harci nyilak is különböző csoportokra bonthatók méretüket és formájukat tekintve. Az alapvető két csoportot a nagyméretű és a kisebb nyílcsúcsok alkotják, ugyanúgy, ahogy a 13. században Dzsingisz kán harcosai megkülönböztették a „távolba szálló koocsak nyilakat" és a „közelre repülő odora nyilakat" (TITKOS TÖRTÉNET 41), s amint a csatába igyekvő mongol harcosoknak, az előírások szerint, két íjjal, 30 nehézhegyű és 30 könnyűhegyű nyíllal kellett megjelenniük (U. KŐHALMI 1972, 139,175). Kevésbé jellemző típusnak számít a Velki-halom 5. sírjában lelt áttört nyílcsúcs. Ilyen lelet viszonylag ritka a 10. századi leletanyagban, Sárrétudvari-Hízóföld 214. sírjából ismert még két darab (NEPPER 1996,273-274,38. ábra). Addig azonban míg a szarvasi darab csak középen áttört, a Sárrétudvarin talál hegyek középső része nagyobb mértékben áttört. Az áttört nyílcsúcsok meglétét az írott források alapján már korábban feltételezte a kutatás (KOVÁCS 1986a, 230), mert az így kialakított nyílhegyeket minden bizonnyal gyújtóhegyként használták kalandozó eleink. Az áttört pengéjű nyílcsúcsokat azonban vadászathoz is használhatták, amint erre a későbbi megfigyelések is utalnak. Az áttörés szerepe az volt, hogy a vadásznyílhegyek ne „ússzanak el" a levegőbe (SZŐLLŐSY 1992a, 457). A nyílcsúcsok átlagos hossza 5-7 cm volt. A Velki-halomnál talált nagyméretű nyílcsúcsok hossza a 9 cm is elérte. A nyílcsúcsok átmérője pedig 2,5-4 cm volt. A tüskék vastagsága 0,4-0,6 cm volt. A tüskével együtt a nyílcsúcsok hossza 5,5-12 cm között mozoghatott. A Tessedik Sámuel utcai 2. sír nyílcsúcsainak töredékei egyben utalnak a fegyver kialakításának módjára is. A töredékekből kiderül, hogy a hegyeket vashuzalból alakították ki, mégpedig oly módon, hogy a tűzben felmelegített vastag huzalt szétkalapálták, majd azt követően a széleit a kívánt formára levágták. 51 Ennek lehetőségét még Cs. Sebestyén vetette fel, később Bakay Kornél elevenítette fel az elképzelést (BAKAY 1978a, 263). Bakay felvetése már csak azért is érthetetlen, mert az általa feltárt és publikált Letkés-Téglaégetö 59. sírjában került elő az eddig legépebb vesszőtöredék, amely fából volt (BAKA Y1978, 77). A nádból készített vesszők lehetőségével számolt H. Hanny Erzsébet és Horváth M. Attila is. Véleményük szerint ez azzal a megszorítással képzelhető el, hogy ezek,, nem a Balaton, vagy a hazai folyók mentén található nádból ", hanem bambuszból vagy tengeri nádból készültek (H. HANNY-HORVÁTH1995, 123). Magyarázatuk azonban ütközik Cs. Sebestyén felvetésével, aki a nád felhasználásában a fegyver nyersanyagának gyors és hatékony előállítását látta. Ha a magyarok ilyen nádat használtak volna, akkor kérdés marad, hogy honnan szerezték be a nyersanyagot. 52 Fatöredékek kerültek elő: Letkés-Téglaégetö 59. sír (BAKAY 1978, 77), Bánkeszi 27. sírj (TOÓÍK 1968, 15), Kiszombor (GREGUSS 1939, 10), Sárrétudvari-Hízóföld 259. sír (NEPPER 1996, 276, 38. ábra).