A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 5. (Szeged, 1999)

VISTY Lilla: A Gizella-kereszt ötvösszemmel

ni a mintákat és a betűket, kihagyva a hátoldal kö­zéplapján lévő Krisztus és a négy evangélista he­lyét, mely motívumokat csak a lemez előoldaláról cizellálták, az indadísztől kiemelendő. A hátoldal megmunkálása után levették a lemezt a szurokról, és alaposan kitüzelték, majd az egyengető lapra helyezve egy faponcolóval felülről a lemezt a dom­borítások között síkra igazították. Az így helyrei­gazított aranylemezt újra áttüzelték, így küszöböl­ték ki a fém megmerevedését, beszakadását. A szurok felmelegítése után az aranylapot színével felfelé szurkolták vissza. A szurok kihűlése után a már a hátoldalról elődomborított minták széleit úgy hangsúlyozták ki, hogy a domborítások szélei men­tén az alapot sík poncolóval a fémlap eredeti szint­jére visszaütötték, a mintákat részletesen kidolgoz­va, határozott, egyenletes vonalvezetést érve el. Krisztus és az evangélista-szimbólumok körvona­lait nagyon finoman, szinte csak sejtetve dolgozták ki, így ezek az indák és a szimbólumokat határoló körök belső felületét borító pikkelyes poncolás ha­tására emelkednek ki. Ez a dinamikus hatást keltő pikkelyes díszítőforma nagyon gyakori volt, de még a 20. század végén is találkozhatunk vele pl. a közel-keleti ötvösművészetben. A cizellálással párhuzamosan készültek a kövek és zománcok foglalatai. Az aranyművesek a hu­zalokat vékony, általában fekvő, négyzet kereszt­metszetű vályúkba öntötték. Az aranydrót öntecset kihűlése után alaposan átvizsgálták minőségét illető­en, majd kovácsolással vékonyították, miközben rendszeresen kilágyították, hogy a fém alakíthatósá­gát növeljék, vigyázva arra, hogy az arany a meg­munkálás közben ne hajtódjon egymásra, mert kü­lönben a drót egy idő múlva betörne. Mikor a drótöntvényt már elég vékonyra kikalapálták, hogy a nagyobb húzóvasba beleférjen, egyik végét elvé­konyították, hogy a húzóvas lyukán átférjen, és a húzófogóval meg lehessen fogni. Ujabb kilágyítás után a drótot jól beviaszozták, és elkezdték húzni, míg a huzal tökéletes kerek keresztmetszetet kapott. Újra és újra megismételték az eljárást, amíg a megfelelő átmérőt el nem érték. Ezeket a huzalokat később különféleképpen használták föl: kövek, gyöngyök tartószögeinek, összekötő karikáknak, láncszemeknek, gyöngydrótoknak, amit az orga­narium nevű szerszámmal készítettek. Ezt a szer­számot Theophilus leírásaiból ismerjük. Miután elkészültek a lemezek és a gyöngydró­tok, melyek valószínűleg különféle vastagságban és méretben nagyobb darabok kivételével mindig raktáron voltak, hogy a munka menetét ezek hiá­nya ne akadályozza, elkezdődhetett a tervrajzon megadott drágakövek foglalatainak elkészítése. A foglalatok felépítése különböző. A Gizella-keresz­ten vannak gyöngydróttal szegélyezett tokos fogla­latok, liliomos-tokos foglalatok — ezek a drágakö­veket foglalják be — és egyszerű tokos foglalatok, melyek a zománcokat foglalják. A foglalatkészítés két alapvető módját ismerték: Az egyik módszer szerint minden foglalatot al­kotórészeiből egyenként építenek fel, tehát előbb a szükséges lemezcsíkot levágják és a kő köré haj­lítják, majd összeforrasztják, ezt követően egy da­rab gyöngy drótot a kész foglalat köré hajlítanak és megfelelő hosszúságban levágják, majd ezt is összeforrasztják. Ezek után forrasztották össze a két alkotóelemet egymással, miáltal a két elem for­rasztási fugája a legritkább esetben esett egybe. A másik módszert, amely az előregyártás elve szerint működött, Theophilus nyomán Erhard Bre­pohl írja le: „Az ilyen foglalatokat már racionáli­san készítették, amennyiben egy-egy lemezre több huzalt fektettek fel a foglalat szélességének megfe­lelő távolságban. Ezeket bevágott rovátkákba fek­tették, melyek megakadályozták az elmozdulást. Forrasztásuk reakcióforrasztóval történt. A huza­lok mentén aztán levágták a foglalatcsíkokat, a kő méretének megfelelően hajlították!' A Gizella-kereszten dolgozó ötvösök is a reak­cióforrasztás technikáját alkalmazták. Ez a forrasz nélküli forrasztás, jobban mondva hegesztés szín­arany alkotóelemek között volt használatos, és víz­tartalmú réz-karbonáton alapul, amely a forrasztan­dó felületre felhordva a felmelegítés következtében az arany felszínével reagál, minek hatására a felü­let olvadáspontja néhány fokkal süllyed, a felszín megfolyósodik, az összeforrasztandó felületek összeforrnak. Már az ókorban is ezzel a techniká­val készültek a granulációval, filigránnal kitöltött ékszerek, használati tárgyak. A forrasztásokat a forrasztókemencében végez­ték, a forrasztandó darabot egy faszéndarabra he­lyezve izzó faszénnel körülrakták és befedték, egy kis lyukat hagyva, amin keresztül a darabot figyel­hették, majd a fújtatóval az egészet addig hevítették, míg a forrasztási folyamat végbe nem ment. Ekkor hideg vízzel az egészet leöntötték, és a munkadara­bot kivették a faszén közül. Ez a folyamat játszódott le mind a kisebb, mind a nagyobb darabok forrasz­tásánál, mindvégig ügyelve arra, hogy a fém hevítés közben túl ne forrósodjon, és el ne folyjon. De visszatérve a Gizella-kereszten található foglalatokhoz, az egyszerű, gyöngydróttal körül-

Next

/
Thumbnails
Contents