A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 3. (Szeged, 1997)
NAGY Margit: Szentes és környéke az 1-6. században. Történeti vázlat és régészeti lelőhelykataszter
sírok állattartásra utaló leletei a juhnyíró ollók, melyeket a kisebb rangú fegyveresek — az íjászok és a lándzsások — mellé temettek el. A kézművesség emlékei a bőrök feldolgozásánál használt vas lyukasztó árak, orsógombok, vonókések és ollók (CSALLÁNY 1961, 379, 385, 390, 396). A berekháti nép hitvilágáról kevés adat áll rendelkezésre. Az egyetlen, kereszténységgel kapcsolatos tárgy egy kereszt alakú lemezzel ellátott, egykor zománcdíszes csat bizánci kereskedő árujaként kerülhetett ide (A 145. sír csatja: CSALLÁNY 1961, 73.1.12-13; WERNER 1966, 292, 38. j.; Callatis 47. sírból való párhuzamára A K Ambroz hívta fel figyelmemet: PRÉDA 1980, 122, 26. t.). Étel-italfélét Berekháton is gyakran temettek a halottak mellé. A változatos formájú, gondosan korongolt és különböző színűre égetett agyagedények a fazekasok mesterségbeli tudásáról és az égetési módokhoz szükséges, magas szintű technológiai ismeretekről tanúskodnak. Az edények között megtalálhatók fémedényekre emlékeztető, besimítással díszített, fényes felületű tálak és bögrék, a bekarcolt díszű fazekak, valamint a módosabbak számára készített vékony falú, pecsételt mintájú poharak (22. kép 1-3, 5; 23. kép 3, 5). A gepida települések sora Szentes környékéről a Körös déli partján, a Körös-vidék keleti részei felé, északra a Tisza mentén Csongrád és Szolnok felé, délre Szegvár irányában folytatódott. A Tisza menti észak-déli útvonal közelében, Hódmezővásárhely környékén alakultak ki jelentősebb települések. Szeged határában, a Tisza-Maros szögben katonai jellegű telep létesült (Szőreg), ahonnan két irányban vezetett út: a Maros menti, erdélyi telepek és a Tisza menti, bánsági részek felé. 46 A Tisza-Körös-vidéke, mely a folyópartokhoz kötődő alföldi települési sor természetes központjában feküdt, a Szentes környéki lelőhelyek sűrűsége szerint az 5-6. században a gepida szállásterület centrumává vált. A nagyhegyi és a berekháti temetők nemessége még az alföldi királyi udvar közelségét is jelentheti. A faluszerű települések népe a 6. század közepén a bomló nemzetségi társadalom erősen megosztott, különböző vagyoni helyzetű rétegeiből tevődött össze; a népességnek csaknem a felét vagyontalanok és szolgák tették ki. 47 Nem tisztázott még a temetők népének etnikai megoszlása, az alávetett helyi lakosság és a befogadott néptöredékek részvétele, melyet az újabb régészeti feltárások és főként a településkutatások hiányában a korszak számos nyitott kérdése közé kell sorolni. Az 540-es évek végén a Kárpát-medence két germán népe, a gepidák és a langobardok között éles ellentét alakult ki a Dráva-Száva közének birtoklásáért, melyet a bizánci diplomácia intézkedései szítottak. A belső halalmi válság, mely mindkét népnél nagyjából egyidőben következett be — a „törvényes" trónörökösök félreállítása —, az új királyok számára fokozottan indokolta, hogy igyekezzenek a bizánci császár jóindulatát megnyerni, s hogy sikeres működésüket népük előtt az értékes terület megszerzésével igazolják. A követségek egymást váltották Iustinianus udvarában. A langobardok követei ékes szavakkal ecsetelték a Sirmiumot hatalmukban tartó gepidák hitszegését és a császári érdekekért áldozatokat vállaló langobard szövetség előnyeit, míg a gepidák a császársághoz fűződő régi kapcsolataikra hivatkoztak, és fegyveres konfliktus esetére a bizánci haderő semlegességét igyekeztek biztosítani (Procopius: De bello Gothico III, 33-34; Paulus Diaconus: História Langobardorum 1,21; LAKATOS 1973, 77-78; SCHMIDT 1941, 537). Iustinianus 547-ben a langobardokat segítette meg azzal, hogy segédcsapatokat küldött a gepidákkal szövetséges herul királyság megtámadására. A sikeres katonai akció hatására Throrisind gepida és Alboin langobard király fegyverszünetet kötött, de a háborús készülődés folytatódott. A két hadsereg ugyan nem túl nagy harci kedvet mutatott 549-ben, amikor egy isteni jelnek vélt természeti jelenség hatására a katonák közt pánik tört ki és mindkét sereg még a csata megkezdése előtt szétszaladt. A sikertelen ütközet után, a langobard kezdeményezésre létrejött újabb két éves békeszerződés idején nyilvánvalóvá vált, hogy az erők kiegyenlítettsége miatt sikert csak külső segítséggel lehet elérni. A gepidák, akik a bizánci segítséget megbízhatatlannak és számukra bizonyára kilátástalannak is tartották, az Azovi-tenger környékén nomadizáló kutrigur bolgárokkal vették fel a kapcsolatot. A tekintélyes nagyságú hadsereg hamarosan megérkezett és a bizánci területeken felvonulva, óriási pusztítást okozott. A védtelenül maradt római városokat a gepidák által a Dunán átengedett szlávok is rabolták. 48 46 A 6. századi gepida szállásterületekről BÓNA 1968, 605-614,1.t; BÓNA 1974, 25-28. 47 A gepida lakosság 90 %-os elszegényedésére következtet BÓNA 1974, 62-63. 48 Procopius: De bello Gothico III, 34 — a gepidákhoz csatlakozott lieildokról; Procopius: De bello Gothico IV, 18-19; Iordanes: Romana 364; BÓNA 1974,16-17; SCHMIDT 1941, 555.
