A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 3. (Szeged, 1997)

NAGY Margit: Szentes és környéke az 1-6. században. Történeti vázlat és régészeti lelőhelykataszter

sikertelenül próbálkoztak pannóniai betöréssel; egy részük hun és alán csapatokkal együtt az Al-Dunánál római területre tört.

26 A Balkán-félsziget gót elözönlése és annak következményei után azonban a befogadás már nem jelentett megoldást a menekülő barbárok számára. A Felső-Tisza-vidéki és a Duna menti germánok az 5. század elején már sem a pannóniai határterületeket, sem magát a provinciát nem tekintették biztonságosnak. 401 után az észak-magyarországi vandálok, szvébek és csatlakozott alánok, a provinciális lakosság jelentős részét magukkal sodorva, nyugat felé menekültek. 405-ben újabb barbár sereg vonult Itália ellen, melyben alánok és Szarmaták is részt vettek (Iordanes: Getica XXX; Zosimos: Nea história V, 26; SCHMIDT 1941,529-530; MÓCSY 1975, 188-189). A hunok eközben tovább terjeszkedtek nyugat felé, de új területfoglalásaik egyelőre nem veszélyeztették a római érdekeket. Iordanes egyik homályos és sokat vitatott közléséből tudunk arról, hogy a már hun alattvaló keleti gótok háborúba keveredtek a Duna fölött lakó szvébekkel, majd valamivel később a Felső-Tisza-vidéki központjuk körül megtelepült gepidákkal. A keleti gótok a Kárpát-medencében maradt barbár népekkel viselt háborúikkal bizonyára a hun hódítást készítették elő, melyre feltehetően az 5. század első évtizedében kerülhetett sor (Iordanes: Getica XLVIII; LAKATOS 1973, 52-53; BÓNA 1974, 14; SCHMIDT 1941, 531). A történeti források nem szólnak arról, hogy a belháborúk után széttagolt és az elvándorló csoportok kiválásával erősen meggyengült szarmaták hogyan és mikor kerültek hun fennhatóság alá. Egyik legfontosabb területüknek, a Tiszántúl középső részének meghódítását valószínűleg már a 4. század utolsó évtizedeiben sem tudták megakadályozni. A hunok tiszántúli megjelenésének kérdésében a területről ismert, bizonytalanul értékelhető és meglehetősen gyér régészeti leletanyag sem nyújt segítséget. Egyelőre csupán az események menetéből következtethetünk arra, hogy a 420-as években, Ruga fejedelem idején a nyugati hun központ már a Duna-Tisza közének déli részén lehetett, és ezzel a Kárpát-medence keleti fele biztosan hun uralom alá került (ALFÖLDI 1924, 58-59; MÓCSY 1975, 191). Ruga uralkodótársa, Octar a Rajna jobb partján élő burgundok meghódításával messze északnyugat felé nyomult előre. Ezzel egyidőben, a 430-as években a Dunántúl, azaz Valeria és Pannónia provincia is a hunok birtokává vált (VÁCZY 1940, 82-89, 111; BÓNA 1971a, 265-267; NAGY 1973, 185-186, 213-214; MÓCSY 1975, 192-200). A keletrómai tartományokkal közvetlenül szomszédos hun birodalom Bleda és Attila közös uralkodásának idején (434-445) a bizánci császársággal szemben fenyegetően lépett fel (1. balkáni hadjárat). Attila egyeduralma alatt (445-453) a bizánci tartományok pusztítása tovább folytatódott (2. balkáni hadjárat), majd a hun terjeszkedés iránya a nyugatrómai területek felé fordult (a galliai és az itáliai hadjáratok). A keletrómai trónra került Marcianus császár (450-457) határozott hunellenes politikája a 450-es években újabb keleti hun hadjáratokra adott volna okot, ezekre azonban a hun fejedelem váratlan halála miatt nem került sor (Priscus: Fragmenta 1-2, 7-8; Iordanes: Getica XLII, XLIX; VÁCZY 1940, 134-135; SCHMIDT 1941, 120-125; VÁRADY 1961, 258-266. Attila székhelyéről legutóbb CSALLÁNY 1961a; BÓNA 1971a, 268). Attila 453-ban bekövetkezett halálával a hunok európai hatalma lehanyatlott. A soknemzetiségű birodalom, melyet Attila a személye körül csoportosuló, megbízható főemberek és azok katonai kísérete segítségével, rendkívüli eréllyel kormányzott, megfelelő utód nélkül rövid idő alatt felbomlott (455). A rettegett hun király halála a két császárságban nagy örömet és megkönnyebbülést váltott ki. Még alig sejthető, hogy a félelmetes birodalom utódai nem maguk a hunok, hanem a hódításokban tevékeny részt vállaló alattvalóik lesznek, s hogy a hadjáratok által teremtett helyzetet — a szétrombolt védművekkel hátrahagyott antik városok védtelenségét — majd ezek a népek használják ki. A következő évszázadokban a keletrómai birodalom a hunok helyett önálló barbár királyságokkal találta magát szembe; Róma végleges bukásának folyamatát pedig éppen Attila hadjáratai készítették elő. A Kárpát-medence hun megszállóinak és a szövetséges népeknek szállásterületei ma még alig körvonalazhatók. Ennek magyarázatát részben a hun korszak néhány évtizedes, „rövid" időtartamában kereshetjük, mely településtörténeti szempontból szinte alig érzékelhető, főként egy amúgy is gyér régészeti nyomot hagyó nomád nép esetében.

27 A 26 Az áttelepítésekről BARKÓCZI1959, 245-252. A 4. század végi betörésekről ALFÖLDI 1924, 2-3, 59, 63; ALFÖLDI 1942a, 686-687; MÓCSY 1972, 97-101. 27 BÓNA 1971a, 266-274; a hun régészet eredményeinek legutóbbi összegzése BÓNA 1982. 4cS