A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 3. (Szeged, 1997)

SZALONTAI Csaba: Gli avari. Un popolo d'Europa

Sajnos kevés illusztráció jutott erre a tanulmányra, pedig a fenti tétel helyességéről való meggyőzés végett néhány, ezt alátámasztó tárgyat be lehetett volna mutatni. (Valószínűleg szerencsésebb lett volna, ha mondjuk a 191. oldalon szereplő indás díszű, préselt aranydíszeket ide tördelik be, annál is inkább mert az ottani környezetben teljesen idegenek.) Madaras László véleményével Kiss Gábor is egyetért, aki a tanulmányában a klasszikusnak nevezett griffes-indás népesség hagyatékát és kultúráját mutatja bc („A griffes-indás kultúra"). Az avarság történelmének második szakaszába érve elvesztette korábban oly jellemző harcíasságát, életmódja megváltozott. A letelepült, földművelő életmód alapvetően rányomta bélyegét a tárgyi kultúrára és a társadalom összetételére. Egyrészről nagyfokú egységesedés figyelhető meg, a korábbi nagy társadalmi különbségek megszűntek, vagy legalábbis csökkentek. Másrészről ugyanakkor a politikai passzivitás miatt már a forrásokban is alig bukkannak fel. Első ránézésre a nagy homogén egységből csak néhány katonai vagy politikai központ és közvetlen környezete tűnik ki, illetve néhány érdekesebb importlelet kap nagyobb figyelmet. Azonban Kiss Gábor érzékeny látásmódja látni véli az egymástól jól elkülöníthető néprajzi tömböket is. Kiss Gábor dolgozata az első a kötetben, ahol az olvasó viszonylag részletes képet kap a csupa pompában élő, harcias avarok hétköznapjairól, a földi valóságról, a félig földbe ásott füstös házakról, a településekről és az életükben szerepet játszó kevésbé látványos tárgyakról, illetve a temetkezési szokásokról és a temetők rendjéről is. A Szerző — kicsit szűkre szabott terjedelemben, de — említést tesz a avarság 9. századi sorsáról is, arról, hogy az elszegényedő és vegetáló közösségek egy része minden bizonnyal megélte a magyarok bejövetelét, és azokba beolvadva a későbbi Magyarország alapnépességének része lett. Minthogy ez az egyetlen dolgozat, amelyben a hétköznapokról is szó esik, talán lehetett volna néhány, a témához kapcsolódó illusztrációt mellékelni a szöveghez. „Az öntött bronz művészet" című fejezetben Fancsalszky Gábor az avar művészet legtöbbet tárgyalt és leginkább ismert ágát mutatja bc: a bronzművességgel. ezen belül is főleg az övgarnitúrák művészetével foglalkozik. Dolgozatában kitér az övek szerkezetére, illetve a három alapmotívum-típus (geometrikus, indás, alakos) részletes bemutatására és ezek eredetének vizsgálatára. A motívumok eredetét tekintve megállapítja, hogy a griff mezopotámiai-etruszk-görög-hellenisztikus-szkíta-steppei hagyományokra és közvetítésre vezethető vissza, ezen kívül erősen hatottak még a szasszanida ezüstök, illetve a késő antik művészet elemei is felismerhetők a galambpárokban, sasokban, halakban. Mindezen összetevők keveredtek az avarság eredeti, Ázsiából magával hozott motívumkincsével. Az így létrejött stílus- és motívumvilág az avarság sajátja, és nem máshonnan átvett mintakép. Fontos megállapításnak számít ez manapság, amikor néhányan a bizánci iparművészet egyik közép-kelet-európai vállfájának tartják az avar művészetet. A kötet vége felé közeledve már egészen megszoktuk, hogy a fejezethez tördelt képek csak távolról vannak összhangban az olvasottakkal, de ezt mintegy ellensúlyozva Fancsalszky tanulmányában ismét felbukkannak a képi hivatkozások. A közölt értelmező rajzok jól illusztrálják a szövegben leírt motívumokat, és a vonalak hangsúlyozásával megkönnyítik az öweretek ábráinak felismerését is. Közép- és Kelet-Európa kora középkori történetének nagy és jelentős régészeti leletei, kincsei mindig is a szakmai érdeklődés középpontjában állottak. Érvényes ez pl. a vrapi, Malaâ Perescepina-i és a nagyszentmiklósi kincsre egyaránt. Az alapkérdés a kincsek történeti interpretációja: mely népé, mely személyé voltak eredetileg a megtalált tárgyak, mikor készíthették azokat, mikor és milyen körülmények között kerülhettek a földbe. E kérdések mentén csapnak össze egymással érvek és ellenérvek a kincsleletek előkerülése óta. Természetesen érvényes ez a nagyszentmiklósi kincsre is, melyet a kötetben Bálint Csanád mutat be. Dolgozatában („A nagyszentmiklósi kincs") a hazai kutatás legfrissebb álláspontja alapján megpróbálja megtisztítani azt a korábbi téves felfogásoktól és magyarázatoktól. Nehéz feladat vár arra, aki a kincslelet korával és készítésével kíván foglalkozni: ugyanis nemcsak a tárgyak, motívumok és az egyes típusok rendelkeznek szerteágazó kapcsolatokkal, de nehezítik azok értelmezését a rajtuk található, három nyelven és három ábécével, illetve három különböző technikával írott feliratok is. Korábban kapcsolatba hozták már e kincsleletet a bolgárokkal, a magyarokkal, a románokkal, a besenyőkkel, de még a germánokkal is. Az utóbbi évtizedek kutatásainak tipológiai és technológiai vizsgálatai egyre inkább azt bizonyítják, hogy csakis az avarokhoz köthető a leletegyüttes használata és földbe kerülése. A Szerző felhívja a figyelmet arra, hogy a tárgyakon az avar elemek mellett erős bizánci és keleti hatásokról tanúskodó motívumok is vannak, ami ismételten az avarság és a környező világ egymásra épülő és egymást kiegészítő díszítőművészetét hangsúlyozza. Miután a kötet majd mindegyik tanulmányában szó van arról, hogy az avarság tárgyi hagyatéka milyen széles alapokon nyugszik, milyen nagy és szerteágazó is az a terület, ahonnan a tárgyak és a motívumok az avarsághoz kerültek, milyen sok terület hagyatékát kell megvizsgálnunk némely kérdés pontosabb megválaszolásánál, egyáltalán nem lepődhetünk meg azon, hogy a nagyszentmiklósi kincs is annyira vegyes összetételű, hogy már csak ezért is avar korinak kell lennie. Ha a korábbi tanulmányoknál szóvá tettem a képválogatás hiányosságait, itt már egyenesen azt kell sajnálattal konstatálnunk, hogy egyetlen fotó sincs, amely a nagyszentmiklósi kincs fényét és gazdagságát bemutathatná. A cikk elejére betördelt bócsai aranykehely csak halványan sejteti a szóban forgó leletegyüttes gazdagságát. Anélkül, hogy a