A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 3. (Szeged, 1997)

SZALONTAI Csaba: Gli avari. Un popolo d'Europa

nagyszentmiklósi kincset misztifikálnánk, megjegyezzük, hogy az egyébként nagyon szépen megtervezett halbturni kiállításban is csak egészen apró fotókon láthattuk az edénykészlet szép aranytárgyait, és jelen kötetbe sem sikerült képeket mellékelni az edényekről. Végezetül szóljunk arról is, ami kívánni valót hagyott maga után. Miután már többször is megállapítottuk, hogy hiánypótló, gondosan kivitelezett, színvonalas kötet a „Gli avari" és oly sokat dicsértük a kötet nyomdai minőségét és kivitelének szépségét, talán nem tűnik ünneprontásnak, annál inkább fájó tény, hogy a kötetben nagyon sok a nyomdai, szerzői és szerkesztői hiba. Több képet fejjel lefelé vagy oldalra fordítva tördeltek be. A legtöbb hibát a tanulmányok után álló irodalomjegyzékek tartalmazzák. Azt hiszem, sokkal okosabb lett volna csak rövidített irodalomjegyzéket adni az egyes témákhoz felhasznált tanulmányokról, és a kötet végén egy közös irodalomjegyzékben feloldani azokat. Ez annál is inkább indokolt lett volna, mert egyrészt a tanulmányok végén szereplő irodalomjegyzék csakis tájékoztató jellegű, vagyis soha nincs rá konkrét hivatkozás, másrészt pedig több olyan tanulmány szerepel az egyes cikkek után, amelyek máshol is szerepelnek. így talán elkerülhető lett volna az a gyakori hiba, hogy egyes irodalmi tételek ahányszor előfordulnak, annyiféle formában, pontossággal stb. vannak idézve. Elég csak Walter Pohl könyvének vagy a kunbábonyi könyvnek az idézéseit összevetni, de László Gyula francia nyelvű könyve is más-más sorozatszámmal jelenik meg. Ezen túlmenően is rendkívül sok hibával és értelmezhetetlen tévedéssel készültek az egyes irodalomjegyzékek. A legtöbb fájdalmat mégis az okozza, hogy a nyugat-európai kiadványokhoz hasonlóan, jelen kötetben is alig van olyan irodalmi tétel vagy fejezet, ahol a magyar ékezetes magánhangzókat (ö, ő, ü, ű) jól használták volna. Pedig manapság, a számítógépes szedés korszakában ez már csak odafigyelés kérdése. (Némi önkritikával kell megjegyezni, hogy sajnos e tekintetben a hazai nyomdai termékek se jobbak, mondjuk a kelet-európai — szláv vagy román stb. — nyelvek egyes speciális karaktereit illetően.) Viszont, hogy nem csak a kelet-európai betűkkel szemben figyelhető meg efajta nemtörődömség, azt jól bizonyítja, hogy egyes francia nyelvű címekből is lemaradt némelyik ékezet. A tanulmányok egységes hivatkozási rendszerrel készültek, csak egy akad köztük, amelyben a jegyzetelés technikáját is alkalmazták (Brozzi dolgozata), szemben a többivel, ahol csak tájékoztató jellegű irodalomjegyzéket csatoltak a tanulmányok végére. Több figyelmet is megérdemeltek volna a fotók készítői, márcsak azért is, mert igen szép anyagot bocsátottak a szerkesztők rendelkezésére. Nyugodtan állíthatjuk, hogy a régészeti leletek bemutatásának ilyen szintű művelése legalább olyan fontos és jelentős teljesítmény, mint a fotók mellett szereplő tanulmányok megírása. Egy összefoglaló jellegű és népszerűsítő formában megírt tanulmánykötet szerkesztésekor nehezen várható el szerzőktől és a szerkesztőktől az, hogy bizonyos szakmai vitákat és problémákat ne érintsenek. A szerkesztők nem is kívántak élni az ilyen jellegű egységesítés lehetőségével. A tanulmányok sokszor egymásnak is ellenmondó megállapításai jól jelzik azt, hogy egyes kérdések még további vitákat és vizsgálatokat fognak kiváltani. Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy a recenziónk tárgyát képező „Gli avari" című kötet gyönyörű, hiánypótlónak számít, a kitűzött feladatott jól valósította meg. Igaz ugyan, hogy az avarságnak elsősorban a pompáját mutatták meg, de mint említettük, ez megegyezett a szervezők és szerkesztők eredeti szándékával. Éppen ezért jogtalan lenne bárkinek is a szemére vetni, hogy egyes kérdések és problémák még csak fel sem vetődtek (pl. avarok és gepidákviszonya, társadalomrajz). Nyugodt szívvel vallhatjuk, hogy enélkül is megérdemel minden dicséretet a kötet. Napjaink geopolitikájának ismeretében egy különös — szándékolt vagy látens — „üzenete" is van a kötetnek. Az egységes Európához való csatlakozás időszakában nem minden tanulság nélküli az avarság és Európa viszonyának a bemutatása. Több dolgozatban visszatérő elem az, hogy avarság azért nem maradt fenn tovább, mert nem volt képes politikailag, gazdaságilag, lelkileg és nem utolsósorban világnézetileg alkalmazkodni az akkori egységes Világhoz. Ez pedig törvényszerűen vezetett a kaganátus végérvényes bukásához. Több mint ezer év távlatából, tengernyi információ birtokában könnyen von le hasonló következtetést a kutató. Azonban meggyőződésem szerint éppen azért kell óvatosan bánnunk ezekkel a megállapításokkal, mert a napjaink „páneurópai" gondolkodása minden bizonnyal önkéntelenül is nagymértékben befolyásolja ezzel kapcsolatos véleményünket. A bemutatott kötet is jól tükrözi ezt a kettősséget, hiszen a fenti véleményekkel szemben több dolgozatban is éppen arról olvashattunk, hogy az avarság tárgyi kultúrája milyen nagymértékben alkalmazkodott a helyi, közép-európai adottságokhoz. Emlékezzünk csak: az avar állatornamentika gyökere a germán állatstílusban kereshető, a divatban is nagyfokú alkalmazkodó képességet lehet megfigyelni (elsősorban a nőknél), az ún. avar kerámia is több forrásból alakult ki, az egyes temetők leletei között számos, keleti vagy nyugati importárut találunk, nem is beszélve a legpompásabb leletekről (Kunbábony, Nagyszentmiklós), amelyek szintén a szerteágazó kapcsolatrendszerre utalnak. E sokszínű jelenségek egyértelműen jelzik azt, hogy az avarok úgymond befogadók voltak más népek és kultúrák tetszetős elemeivel szemben, némi túlzással azt is mondhatnánk, hogy gyakorlatilag mindent, ami fénylett összeszedtek, magukra aggadtak és viseltek. Tény, hogy nagyon sok átvett motívumot a saját képükre és igényüknek megfelelően alakítottak át, és ez mindenképpen azt jelzi, hogy még a legnagyobb passzivitás időszakában is nyitottak maradtak a külvilág hatásainak befogadásra. Kétségtelen tény, hogy ideológiai tekintetben mutatott némi elmaradást az avarság, még annak ellenére is,