A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 3. (Szeged, 1997)

SZALONTAI Csaba: Gli avari. Un popolo d'Europa

dése is, melynek során a korábbi nehézlovasság szerepét mindinkább a könnyűlovasok vették át. Ez az átalakulás pedig maga után vonta a teljes fegyverzet és lőszerszámzat megváltozását is, így az újabb fegyvertípusok megjelenését, a korábbi formák átalakulását, vagy az egyes fegyverek használati arányainak eltolódását: kard helyett szablya, keskeny karú íj helyett széles íjkarok, rombusz alakú nyílcsúcsok helyett inkább háromélű csúcsok jelentek meg, arányaiban több fokost használtak, viszont csökkent a lándzsa szerepe. Szerencsére ez a dolgozat is gazdagon el van látva képi illusztrációval (14 fotó, ebből 3 színes), és ami nem utolsó szempont, a képek mindegyike a témához kapcsolódik. A látvány szempontjából talán helyesebb lett volna a dolgozat első képeként valamelyik aranyveretes kard fotóját betördelni, mintsem a sokkal kevésbé fontos nyílvesszők kb. kétszeres nagyítású képét közölni. Ezen túlmenően, nem lett volna haszontalan a kötetben máshol szereplő íj rekonstrukciót itt bemutatni, annál is inkább, mert a szövegben való említése csak igen kiváló fantáziával helyettesítheti a képi magyarázatot. Garam Éva első dolgozatában az avar fejedelmi temetkezésekről írt („A vezéri temetkezések"). Miután a kiállítás eredeti címe „Az avarok aranya" volt, az itt szereplő tárgyak nyilván fontos szerepet és hangsúly kaphattak volna a kiállításban. Az avarság nemesfémgazdagságának forrásai a bizánci adók voltak. De nemcsak a befolyt aranyadó gazdagította az előkelőségeket, hanem az a sok bizánci áru is, amely zsákmányként vagy ajándékként jutott el hozzájuk. Garam Éva ismerteti a Kárpát-medence leggazdagabb avar kori sírjait, amelyekről a kutatás jelenleg azt tartja, hogy fejedelmi/vezéri temetkezések lehettek. Fontos módszertani megállapítás, hogy nemcsak a fenti sírokat sorolja ide, hanem azokat a kirabolt temetkezéseket is, amelyekből csak egy-egy értékes tárgy került be a múzeumokba, jelezve ezzel a halott egykori rangját és gazdagságát. A Szerző az avar kor korai szakaszának két kagáni sírját látja a kunbábonyi és a tépei gazdag sírokban. Az ún. közép avar kor fejedelmi központja a Dunántúlra tevődött át. A 670 körül bevándoroltakkal nemcsak a Kárpát-medence területi viszonyi rendeződtek át, hanem az új népességgel a bizánci ékszerek és öweretek, illetve a szablyák is nagyobb számban jelentek meg. A 8. században a kagánság helyett kettős fejedelemség alakult ki, azonban ez idáig nem ismerünk olyan leletet, amely biztosan hozzájuk lenne köthető. A Szerző szerint a késő avar korszakban valószínűleg kevésbé gazdag leletanyaggal temették el a kagánt vagy a jugurrust és a tudunt, mint korábban, ugyanis a korábbi évszázadokhoz képest kiapadt a bizánci aranyforrás. A bizánci adók megszűnéséből azonban nem feltétlenül kell erre a következtetésre jutnunk, ugyanis a korai kagánok kincstára haláluk után minden bizonnyal nem került teljes egészében a föld alá, hanem annak becsesebb darabjai bizonyosan öröklődtek a későbbi leszármazottak vagy az új uralkodó dinasztia örökösei között. Ismét gazdagnak mondható a képek anyaga (10 fotó, ebből 2 színes). A fotók — nyilván a terjedelmi korlátok miatt csak kis számban — a szövegben említett lelőhelyekről származó leleteket ábrázolják, de nem mindig reprezentálják a szóban forgó sírok egykori gazdagságát. Talán szerencsésebb lett volna itt több színes fotót mellékelni, amivel látványban biztosan többet kap az érdeklődő, arról nem is beszélve, hogy némelyik tárgy indokolatlanul kisméretű fotón szerepel, így szinte egyáltalán nem érzékelhető a szépsége. H. Tóth Elvira a kagán sírjáról, azaz a kunbábonyi sírról írt („Egy kagán sírja"). Dolgozatában részletesen ismerteti a kagáni sírban talált tárgyakat, milyen lehetett a halott ruházata, hogyan és hol temették el. A sírból megmentett leletek jól mutatják az avarság tárgyi hagyatékának sokszínűségét, ugyanis van közöttük belső-ázsiai, középázsiai, Pontus-vidéki, kaukázusi, pannóniai, bizánci vagy éppen itáliai eredetű. A kunbábonyi sírral kapcsolatban a hazai és nemzetközi régészetben két kérdésben térnek el egymástól a vélemények: biztosan kagáni sírnak lehet-e tartani, illetve mikor temették el a halottat. Természetesen a Szerző maga is tisztában van a sír ebbéli megítélésének bizonytalanságaival és az ezzel kapcsolatos álláspontokkal, ő maga azonban a 2,6 kilogrammnyi arany alapján úgy véli, hogy a sírban a 7. század utolsó harmadában elhunyt kagán sírját kell látnunk. Sajnos a kötet rossz képszerkesztése itt látszik a leginkább, ugyanis a cikkhez betördelt 8 képből csak három ábrázol kunbábonyi leletet, a többi még a vezetőréteggel is csak kis jóindulattal hozható kapcsolatba. A kötetben ezeken kívül még három kunbábonyi tárgy fotója szerepel, azonban mindhárom más dolgozathoz van mellékelve. Garam Éva második tanulmányában a lovakkal és a lószerszámokkal foglalkozik („A lovastemetkezések"). A legnagyobb közhely — és egyúttal az egyik legigazabb állítás is —, amit az avarságról le lehet írni, hogy e nép életében a ló az egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb tényező volt. Erről nemcsak a források számolnak be, de a nagyszámú lovassír is arról tanúskodik, hogy milyen nagy változatossággal temették a gazdájával a lovát, milyen forma- és típusgazdagság jellemzi a lószerszámokat, illetve milyen esztétikai érzékkel „öltöztették" a lovaikat. A Szerző dolgozatából érzékletes képet kaphatunk azokról a gondosan és alaposan megtervezett eszközökről és tartozékokról, amelyeket a lovon és a ló közelében megszerzett sok évszázados tapasztalat finomított és tökéletesített. Mint az a tanulmányból is kiderült, a lőszerszámzat egyes elemei igen szoros összefüggésben álltak egymással, és ha az egyik elem változott, akkor a másikon is szükségszerűen kisebb módosítások következtek be. Érdekes ellentmondásra hívja fel a Szerző az olvasó figyelmét: noha szinte minden előkelőnek — sőt gyakran azoknak is, akiknek a mellékletei nem utaltak különösebb gazdagságra — kijárt a lő a túlvilági útra, éppen csak azok