A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 3. (Szeged, 1997)

SZALONTAI Csaba: Gli avari. Un popolo d'Europa

is, csak a legnagyobb fantáziával megáldott emberek számára ölt emberi alakot. A szép tárgyak legfeljebb esztétikai élményt váltanak ki a nézelődőből vagy olvasóból, ez azonban nem lehet egyenértékű a viselet teljes körű bemutatásával. Noha a fejezet megrendelésekor bizonyára a szerkesztőket is ez a szándék vezette, egyetlen rekonstrukciót sem láthatunk az avarokról. Természetesen nem feltétlenül pontos, élethű, és minden szakmai igénynek megfelelő rekonstrukcióra gondolunk, hanem olyanra, amely közelítően bemutatja az adott tárgy viseleti módját. Ennek hiányát a legjobb, legrészletesebb elemzés sem tudja pótolni, és azt hiszem, itt sem sikerült. Jobban sikerült viszont a viselet változásának bemutatása, így rendkívül korrekt, az apró részletekre is kiterjedő tanulmány született a Szerző tollából. Tomka Péter elemzéséből jól látható, hogy a férfiak viselete sokkal erősebben őrizte a ősi, keleti hagyományokat, míg a női viselet jobban alkalmazkodott a helyi divathoz (egy újabb elem az alkalmazkodásra való képtelenség érve ellen). Mint említettük, a tanulmány nagy hiányossága, hogy nincs rekonstruált viselet, és a betördelt 28 fotóból csak egy van szoros összefüggésben a tanulmány témájával: egy késő avar kori öv rekonstruált képét láthatjuk az első fotón. A többi fotó ugyan viseleti elemeket ábrázol, de nem a viseletről szól, hanem a tárgyakról. Nagy Margit tanulmánya az első a kötetben, amelyben képi hivatkozások is vannak („ Ötvösség"). Ez elengedhetetlen, hiszen a korai avar kor állatornamentikájának ismertetése igényli az elemző rajzok segítségét. Szerencsére a Szerző bőségesen ellátta a dolgozatot remek illusztrációival, így nemcsak a motívumok felismerése és értelmezése egyszerűbb, hanem sokkal könnyebb a bonyolult kompozíciós rendek közötti fejlődés követése, illetve azok összehasonlítása. Dolgozatában a Szerző bemutatja, hogy milyen kapcsolat fedezhető fel a II. germán állatstílus és az avar kori szalagfonatok között, illetve azt, hogyan vezethető le az avar motívum a germánból. Ez egyben azt is jelzi, hogy mennyire azonos alapokon nyugodott a két népességnek és mestereiknek ízlése, gondolatvilága és a szimbólumrendszere. Vagyis ezzel egy olyan újabb elemet ismertünk meg, amely a közös közép-európai divaton alapul, és tükrözi az avarság befogadóképességét. A szöveg és a képi anyag értelmezhetőségét kis mértékben rontja, hogy a 2. és a 3. tábla szövegét felcserélték. Az avar kor kézművesiparai közül kétségtelenül az egyik leginkább feldolgozott terület a fazekasságé. Ebben nem kis szerepe van a fejezet szerzőjének, Vida Tivadarnak, aki jelen dolgozatában röviden összefoglalta mindazt, amit ma tudni lehet az avar kori kerámiáról („A kerámia"). Az avar korszak különböző szakaszainak kerámiatípusait mutatja be, külön tárgyalva a korongolt és korongolatlan kerámiát. Érzékletesen ismerteti az ún. avar kerámia egyes összetevőinek eredetét. Ennek alapján elmondhatjuk, hogy a legtöbb külső hatás a kerámiaanyagban figyelhető meg: a korai avar korszakból ismerjük az avarok magukkal hozott belső- és közép-ázsiai kerámiáit, az eurázsiai steppe csücskös peremű és négyszögletes szájú, tölcséres nyakú edényeit, illetve a kelet-európai eredetű, benyomkodott peremű edényeket. Ezekhez kapcsolódott a valószínűleg helyi, keléi-pannóniai eredetű bepecsételt díszű, a kora és közép avar korszakban azonos technológiával előállított fekete és a késő antik mintakincsre visszavezethető polírozott felületű kerámia, illetve a valószínűleg ajándékként idekerült bizánci jellegű edények. Mindezen formák és stílusok a 7. századtól erős egységesedést mutatnak, amely együtt járt a formai és technológiai egyszerűsödéssel is. A 7. század közepétől ugyanis már nem a korábbi fazekasközpontok állították elő az edényeket, hanem helyi mesterek műhelyeiben készültek, így a sokkal könnyebben előállítható, kézikorongon készült, szemcsés anyagú, barnásszürke edények váltak egyeduralkodóvá. A kissé egyhangúvá váló edénykínálatba némi színt hozott a közép-ázsiai eredetű, gyakran festett sárga kerámia. Szerencsére ehhez a tanulmányhoz is gazdag illusztrációs anyag társul (7 fotó), de a szöveg és a képanyag nagyobb összhangjának megteremtése érdekében itt sem ártott volna a szövegben néhány képi hivatkozást elhelyezni, vagy a képaláírások mellé bővebb tájékoztatást adni (megjegyzem, itt fontosabb lett volna az e fajta magyarázat, mint az egyes edények lelőhelye). Nagyon jól használható ugyanakkor a két típustábla, melyekben az időrend is fontos szerepet kapott. A régészeti kiállítások egyik leghálásabb feladatát — a nemesfém ékszerek mellett —, a fegyverzet és hadsereg bemutatását kapta Simon László. „A fegyverek" című fejezetben korrekt, minden részletre kiterjedő ismertetést kapunk e témában a Szerzőtől. A legnagyobb hangsúlyt — a Szerző érdeklődési területéből adódóan — a kard és a szablya tárgyalása kapta. Ismételten érdemes hangsúlyozni, hogy nemcsak a kengyel európai elterjedését, hanem a szablya megjelenését is az avaroknak köszönhetjük. Ma már nehéz elképzelni, milyen pánikhangulatot válthattak ki a nyergükben biztosan ülő — ha kellett akár álló — lovasok, akik a kengyelnek köszönhetően nemcsak előre, de hátrafelé is kiválóan nyilaztak, és a hunok óta nem látott hatékonysággal ostromolták az ellenséget. Az avarság védőfegyverzetére vonatkozóan csak kevés adat áll rendelkezésünkre: a logikai szempontok és a belső-ázsiai ábrázolások mellett, a források is említik a bőrpajzsot és bőr mellpáncélt. A régészet még hozzáteszi mindehhez az eddig előkerült 5 db sisakmaradványt, illetve a csekély számú mellpáncélt is és a fapajzsra utaló pajzsdudorokat, mint védőfegyverzetet. Érzékletesen mutatja be a Szerző a korszakváltással változó fegyverzetet. Hangsúlyozza, hogy a bizánci adó elmaradásával együtt járt a hadsereg fokozatos elszegénye-