A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 3. (Szeged, 1997)

SZALONTAI Csaba: Gli avari. Un popolo d'Europa

megállapításnak tűnik az, hogy a keresztény Európa közepén nem sokáig maradhatott meg egy olyan nép, melynek életében még pogány szokások uralkodtak. Megítélésem szerint ez a felfogás elsősorban napjaink egységesülő Európájának azt a politikai gondolkodását vetíti vissza a korai középkor viszonyai közé, mely szerint egységes világnézet — jelen esetben a kereszténység — nélkül nincs lehetőség az integrációra. Szőke Béla Miklós tanulmányában („Avarok és szlávok") az avar kaganátus egyik-másik igen fontos kapcsolatrendszerét ismerteti. A Szerző az avarság egész kárpát-medencei történetén végighúzódó avar-szláv viszonyt mutatja be, a rendelkezésre álló források segítségével. Kiemeli, hogy a kezdetei szakasz intenzív katonai együttműködése a szlávok részéről nyilvánvalóan kényszer hatására valósult meg. Ugyanakkor a másik fél felől közelítve azt is hangsúlyozza, hogy a szlávokra nézve sem volt mindig hátrányos ez a kapcsolat, hiszen egyrészről a kaganátussal való szövetség egyfajta védelmi biztosítékul is szolgált a külső tényezőkkel szemben, másrészről pedig a balkáni hadjáratok nagymértékben elősegítették a szlávok ottani térhódítását. Ha figyelembe vesszük azt, hogy a szláv történészek és régészek között milyen népszerűségnek örvend az a vélemény, amely szerint a közép-kelet-európai egységes szláv államiság egyik gátló eleme éppen az avarság volt, nos a Szőke Béla Miklós által vázolt kapcsolatrendszer ennek gyökeresen ellentmondani látszik. A két nép közti kapcsolat a késő avar korban már gyakrabban terhelt feszültségekkel, sőt azt lehet mondani, hogy ebben az időszakban már főleg a szlávság lép fel kezdeményezőként, és a kaganátus bukásával a korábbi avar szállásterületeken is megjelentek a szlávok. A Szerző részletesen ismerteti a korai szlávság régészeti hagyatékát. Elemzéséből kitűnik, hogy a 9. századi szláv betelepülés régészetileg csakis a Dunántúlon mutatható ki, az Alföldön nincs erre utaló bizonyíték. Ez egyben cáfolata is lehet a szláv, s főleg a szlovák történészek körében erősen élő morva birodalmi terjeszkedés tételének is. Mario Brozzi a kötet egyetlen nem magyar szerzője. Egy Olaszországban megjelenő, az avarságról szóló könyv számára kötelező kapcsolódási pont — és gesztus a hazai olvasók felé — az avar-langobard kapcsolatok bemutatása. Brozzi rövid dolgozatából alapos és a részletekbe menő ismertetést kapunk a két nép igen szoros kapcsolatáról („Avarok és a friuli langobardok"). Szerencsére a források — elsősorban Paulus Diaconus — részletesen beszámolnak a viszonyrendszer alakulásáról. Ezekből tudhatjuk, hogy az avarság kárpát-medencei megjelenésének első pillanatától kezdve igen szoros szövetség alakult ki az avarok és a langobardok között (leszámítva Forum Iulii avarok általi kifosztását). Ez még az avarok 8. századi passzivitása után sem változott meg, és azt lehet mondani, hogy gyakorlatilag az avar kaganátus utolsó pillanatáig megőrizték a korábbi baráti viszonyt. A korai évtizedek együttműködésének természetes mozgatója a közös ellenséggel (Bizánc és a gepidák) szembeni katonai szövetség keresése volt, később ez inkább a két népnek a szlávsághoz és a frankokhoz való viszonya miatt volt indokolt. Fodor István „A nomadizmustól a megtelepedésig" címmel rövid áttekintést ad a nomadizmusról, mint gazdálkodási formáról, melynek bemutatása nem haszontalan az európai közönség számára, hiszen azokban, akik nem eléggé járatosak a témában sokszor téveszmék élnek ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Fodor István világosan és mindenki számára érthetően mutatja be a nomádok, és köztük az avarok szigorú renden alapuló gazdálkodását. Dolgozatából kitűnik, hogy nem tetszőleges irányban és időben vándoroltak egyik helyről a másikra a végtelen steppén, hanem ez a szigorú és a természeti viszonyoktól determinált gazdálkodási rend a népesség önfenntartásának volt az alapja. A dolgozatban egyúttal arra is választ kaphat az olvasó, hogy miért voltak oly katonásak e társadalmak: a népesség legfontosabb vagyona, az állatállomány kecsegtető zsákmányt jelentett más népek számára, ezért az állandó védekezési kényszer fejlett katonai rendet, és nem utolsósorban fegyverzetet igényelt. A nomád — és itt természetesen az avar — gazdálkodás egyik nagy csodája, hogy a Kárpát-medencébe érve a rendelkezésre álló természeti viszonyok megváltozásával, az élettér szűkülésével átalakult az életmód, és fokozatosan előtérbe került a letelepedett életmódot igénylő földművelés és állattenyésztés. Fodor szerint ennek a legfőbb oka az, hogy a Kárpátmedencében az új, korábban alig ismert természetföldrajzi viszonyok nem tették lehetővé a korábbi gazdálkodási forma további folytatását. Az avarságnak ez a kiváló alkalmazkodási képessége és felismerése bizonyítja, hogy a korábbi nomád gazdálkodás sem öncélú volt, hanem az mindig is a természet és az ember kapcsolatának kölcsönhatásán alapult. Fodor Istváné az első dolgozat, amelyben a mellékelt illusztráció tartalmilag kapcsolódik a szöveghez (leszámítva azt, hogy a térképen kívül, a többi fotó szinte egyáltalán nem illusztrálja az olvasottakat). A mellékelt térkép a Kárpát-medence természetföldrajzi tényezőit kívánja bemutatni, jelezve a folyók által elöntött területek nagyságát. Ebből kitűnik, hogy mely területek nem voltak alkalmasak a nomadizálásra. Sajnos a térkép mérete meglehetősen kicsinyre sikeredett, és nem jelöli a domborzati viszonyokat, ami megnehezíti az értelmezését. Ha az avar kori viselet kerül szóba, akkor ma Magyarországon elsőként mindenkinek Tomka Péter jut eszébe. Jelen esetben is engedtek a szerkesztők az első gondolatuknak, így természetesen itt is az említett Szerző jegyzi ezt a fontos fejezetet („A viselet"). Tudjuk, hogy a régészetben járatlanok számára egy idegen nép megismerését annak viselete segíti a leginkább. A tárgyi kultúra, az egymás mellett kiállított viseleti elemek, ruhadíszek és ékszerek látványa, legyen az bármilyen szép