A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 3. (Szeged, 1997)
VÁLYI Katalin: Árpád-kori harangöntő gödör és bronzolvasztó kemencék a szeri monostor udvarán
álharangot (vagy más, kiönteni kívánt tárgyat) viaszból vagy faggyúból mintázták meg, és a Teophilus presbyter által ismertetett módon történt az öntés. Közös vonás a nagyméretű, bőséges munkateret biztosító öntőgödör-méret is, ami arra utal, hogy a formázás általánosan az öntőgödörben történhetett (a minta Theophilus által leírt módon való földbe süllyesztésének ezért sem kerülhetett elő sehol a nyoma). Az eddigiektől alapvetően eltérő formát mutat a Visegrád-Alsóvár területén feltárt 14. századi öntőgödör (SZŐKE 1982. 317-342). Az 5 m átmérőjű, kör alakú gödörhöz 3,5 m hosszú és 3 m széles, lejtős aljú lejáró csatlakozott (14. kép 5). A gödörben nem kerültek elő a forma fölé épített kemence nyomai. A gödör alakjából arra következtethetünk, hogy a formázást nem a gödörben végezték — hiszen nem volt elég hely ahhoz —, és hogy nem volt szükség a (orma kiégetésére (és ezért kemence építésére) sem. Ez pedig azt jelenti, hogy ebben a gödörben már nem viaszvesztéses eljárással történt a harang öntése. Az agyag álharangos öntés jellemző munkafázisai azonban magyarázatot szolgáltatnak a gödör sajátosságaira: a harangbél megformálása, erre a finom, rétegesen felvitt agyagból készített álharang, majd a köpeny készítése közben a harangbél belső üregében folyamatosan égő faszénnel szárították a formát (a tüzet csak egy rövid időre, a viaszból készített díszítmények felrakása idejére távolították el a mag belsejéből). Végül a köpenyt kívül vasabroncsokkal, illetve vaspántokkal lekötözték, a teljes kiszáradás után a köpenyt csigával felemelték, az agyag álharangot eltávolították, és a köpenyt a korábban bejelölt illeszkedésnek megfelelően pontosan visszahelyezték az alapra, majd rögzítették. Ezután a formát az öntőgödörbe helyezték és a gödröt földdel feltöltötték (KOVÁCS 1919, 123-139). Ennek a munkafolyamatnak fontos bizonyítékai a visegrádi öntőgödör szélein előkerült oszlophelyek, melyekről a feltáró is feltételezte, hogy a forma mozgatására szolgáló csigákat is tartó építmény nyomai (SZŐKE 1982). Az öntőgödör alján vastag, döngölt agyagrétegbe ágyazott fagerenda rács alkothatta a lábazatot, a gerendák között félúton a gödör falába vízszintesen beütött karók segíthették a forma pontos elhelyezését, s talán a rögzítését is. Az öntés végeztével a gödör előterébe emelték át a harangot, itt távolították el az öntőformát — ahogy ezt az itt talált öntőminta-töredékek is mutatják. Bár jóval kevésbé ép állapotban megőrződött, de így is felismerhetően a visegrádihoz hasonló szerkezetű, ugyancsak a 14. századból származó harangöntő gödröt tártak fel Nagyszebenben is. 25 A 14. századtól kezdve tehát, a harangöntés fénykorának számító 15-16. században is az utóbbi módszerrel készülhettek már a harangok. A megváltozott öntési technika azonban a jóval kisebb tárgyakon is nyomon követhető. Míg ugyanis korábban, a még viaszvesztéses eljárással öntött fémedények megformázása a korai harangokéval teljesen azonos módon történt (T. 142-143), addig szinte minden 1300 és 1600 között készült bronzedényen megfigyelhető az öntővarrat, ami a megváltozott technológiának, a készítendő tárgy agyagból való megformázása miatt két részből összeillesztett köpenynek a következménye (DRESCHER é. n., 158). 26 a 13. századiban már agyag álharangos technikával, a 12. századi öntőgödrök pedig a kettő közötti átmeneti periódust képviselnék ( DA vis-o VENDEN 1990,116-119). Következtetéseik alapjául az öntőformák töredékeinek eltérő színe szolgált, ami alapján a forma és a tííz eltérő találkozási módját, vagyis redukciós, illetve oxidációs égetést tételeznek fel. Az agyag álharangos eljárásnál feltételezik hogy a harang magját a talpazatra, a köpenyét pedig a kemence felső széleire állítva égették ki ( DA VIS-o VENDEN1990, Fig. 23), ami az öntőforma részeinek a torzulása nélkül elképzelhetetlen. Nem. válaszolható meg ennél a feltételezett kiégetési módnál az sem., hogy hol van ekkor az agyag álharang? Már korábban eltávolították? Ellene szól az a megfigyelés is, hogy a köpeny külsején nem találták meg a mozgatásához szükséges vásárotok és vaspántok lenyomatait, sem az agyagálharangra utaló vékony agyagréteget (agyagsarat) a mag/harangbél külső felületén, viszont a mag töredékeiben mindegyik esetben jelentős mennyiségű zsírsav maradványt mutattak ki, ami kizárólag a viaszvesztéses eljárásnál kerülhet a mag felületi rétegébe. Feltételezésük ellen szól az is, hogy az agyag álharangos öntésnél nem égették ki a mintát, hanem, folyamatosan szárították Az öntőforma töredékeinek színe pedig, amint a szeri darabokon jól látható, a viaszvesztéses eljárásnális igen széles skálán mozog, a feketétől a vörösig, illetve a sárgáigminden színárnyalat előfordul, attól függően, hogy a sokrétegű öntőformán belül, hol helyezkedett el a töredék 25 A harangöntő gödröt Pétre Munteanu Besliu tárta fel, alaprajzát a nagyszebeni Bruckenthal Múzeum kiállításában volt alkalmam megtekinteni. 26 Mivel a harangnál bonyolultabb formájú bronzedényeknél nem lehetett a köpenyt egyszerííen leemelni, kénytelenek voltak azt. középen kettévágni, majd az agyagmodell eltávolítása, után a. két fél köpenyt a magra visszahelyezni. A két köpeny-fél találkozásánál azonban a leggondosabb illesztés és eldolgozás után is ún. öntővarrat keletkezett.
