A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 3. (Szeged, 1997)

VÁLYI Katalin: Árpád-kori harangöntő gödör és bronzolvasztó kemencék a szeri monostor udvarán

zadok legkiemelkedőbb technikatörténeti alkotásában, Georgius Agricola „De re metallica libri XII. " című munkájában (AGRICOLA) találhatunk ennek megfelelő leírást. A középkori bányászati és kohászati ismereteket a 16. század közepén összegző, az egyes munkafolyamatokat a lehető legaprólékosabban leíró és műszaki jellegű, kitűnő illusztrációkkal elmagyarázó mű a német származású, már saját korában is európai hírű tudós máig lenyűgöző alkotása. A fémek érceinek feldolgozását, olvasztását tárgyaló kilencedik könyvében az ércek közül a higanyét és az antimonét említi, mint amelyeket nem különböző típusú kemencékben, hanem kimondottan edényekben szokás kiolvasztani. Ennél az eljárásnál az alsó edényt peremig a földbe ássák, a felső (felfelé egyenletesen szűkülő) edénybe pedig az apróra tört ércet rakják, amit végül mohával szorosan lezárnak. A felső edényeket szájjal lefelé az alsókra illesztik és körülsározzák, majd köréjük rakott fahasábokat égetnek, amíg a felhevült ércből kiolvadó fém az alsó edénybe nem csurog (AGRICOLA 434-436). Ez az eljárás olyannyira megegyezik a Staré Méston tapasztaltakkal, hogy fel kell tételeznünk, ezekben a különös kemencékben valami hasonló munkafolyamatot végezhettek. A réz és az ón ilyen módon való megolvasztása lehetetlen, ugyanis a jóval alacsonyabb olvadási pontú ón a rézzel azonos ideig hevítve egyszerűen kiégne. A rögzített agyagkupola esetében viszont, a réz megolvasztása miatt már hosszú ideig hevített és ezért erősen átizzott agyagkupolát nem tudták volna leemelni az ón későbbi belehelyezése miatt. Az ércolvasztás feltevését támasztja alá az a tény is, hogy a másfél évtizedes szisztematikus feltárás során a kemencék sem tágabb, sem szűkebb környezetében semmiféle bronzöntésre utaló lelet vagy objektum (öntőgödör) nem került elő. Az azonos típusú kemencék nagy száma ugyancsak rendszeres vagy hosszabb időn át folytatott ércfeldolgozó tevékenységre utal. Ugyanakkor az (elsősorban) arany-, ezüst-, réz- és vasércekben gazdag környékű észak-morvaországi lelőhelyen pl. a vasérc feldolgozására ugyanebben a műhelykörzetben különböző típusú vaskohók is működtek, tehát az ércfeldolgozás a település ezen részén általános tevékenység lehetett. A fentiekben tehát egymástól alapvetően eltérő szerkezetű és feltehetően más-más funkciójú olvasztókemencéket láthattunk. A szeri, kimondottan a bronzöntés munkafolyamatához kapcsolódó, az öntendő harang anyagát a helyszínen szolgáltató bronzolvasztó kemencéknek Theophilus leírásán kívül, régészeti feltárásból származó párhuzama számomra nem ismert. A visegrád-várkerti olvasztókemence (biztosan meg nem határozható funkciója ellenére is) a Theophilus által sárgaréz ötvözésére ajánlott, tehát érctartalmú kőzetekből, azok megolvasztása által a fémek kinyerését és ötvözését szolgáló kemencetípust képviseli.

21 Végül a Staré Mésto-i kemencék nagy valószínűséggel a fémek ércekből való kinyerésének egy másik módját, az edényekben történő megolvasztás ismeretét bizonyítják. HARANGONTO MŰHELYEK ES A HARANGONTES TECHNIKÁJA Ezek után érdemes áttekinteni a feltárásokból ismert, hasonló vagy éppen eltérő korú harangöntő műhelyeket és megvizsgálni, milyen további következtetések levonására adnak lehetőséget az azonos vagy eltérő szerkezetű öntőgödrök. Hazánkban legelőször Esztergom-Kovácsiban került elő bronzöntő műhely, 1955-ben. Az akkor még szokatlan leletet többszöri visszatemetése és újbóli feltárása után sem ismerjük elég pontosan ahhoz, hogy az összehasonlításba be tudjuk vonni. Az öntőgödör mélysége kb. 1,5-2 m volt, a tüzelőcsatorna mindkét irányban túlnyúlt az öntőforma, illetve a föléje épített kemence vonalán, a lábazat anyagát nem ismerjük. Megmaradt viszont a kiöntött, közel 1 m alsó átmérőjű tárgy öntőformájának a kerek talpazata, a tüzelőcsatornára(?) állítva (ZOLNAY 1965, 157-159). Az öntőgödörről közzétett fényképen az öntőforma maradványai igen erősen emlékeztetnek a szeri harangöntőforma belső magjára, illetve annak külső peremére. Bár a feltáró feltételezése szerint ötvösök használhatták ezt a fémöntő kemencét, aminek a használatát a templom alapozásakor, illetve a templombelsőbe való temetkezés kezdetekor véglegesen abbahagyhatták (ZOL21 Ez a vízszintesen kettéosztott munkaterű kemence talán a. későbbi századokban a nemesérctartalmú ötvözetek feldolgozására, az egyes fémfajták (elsősorban a nemes- és nem nemesfémek) elválasztására használt, hasonló elven működő ún. leűzőkemencék (AGRICOLA X. könyve) ősének tekinthető.