A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 3. (Szeged, 1997)

SZATHMÁRI Imre: Árpád-kori templom Sarkadkeresztúron

vetődhet a kérdés, hogy ez vajon nem az épület életében bekövetkezett belső átalakításra, esetleg két építési periódusra utal-e. A habarcsos, már egy­szer valahol felhasznált téglák és kövek alapozásba kerülése ugyanis általában az alapozás későbbi vol­tát bizonyítja. (Látszólag alátámaszthatja ezt a kar­zattartó alapozásának a főfalak alapozásától való — föntebb már leírt — csekély mértékű különbözősége is.) A sarkadkeresztúri templom esetében azonban két dolgot nem hagyhatunk figyelmen kívül. Egy­részt azt, hogy az előkerült faragott kövek és idom­téglák mindegyike rontott példánynak látszik, vagy olyan darabnak, amelyik a beépítéskor vált selejtté. Nem kerülhetett tehát bontást követően az alapo­zásba. Másrészt egyértelműen eldönti a kérdést az alaprajzi szerkezet, nevezetesen az, hogy a karzattar­tó alapozása csak az egyik oldalon biztosította a karzat feltámasztását, s a karzattartó alapozása és az emellett megfigyelhető másik négy alátámasztási pont — a nyugati, a déli és az északi hajófal belső szélénél lévő falpillérek formájában — kétség kívül azonos szerkezeti egységet alkotott egymással. A főfalak, a falpillérek, valamint a karzat és a kar­zattartó alapozásának egyidejűsége tehát minden kétséget kizáróan megállapítható. (A főfalak és a karzattartó alapozása közti különbségek sem je­lentősek valójában, az alapozástechnika lényegében megegyező, s az előkerülő tégladarabok méretei szintén nem térnek el a többitől.) A templom nyugati falának belső oldalán ki­alakított karzat tehát egyszerre készült magával a templommal. A falpillérek szerencsés módon meg­maradt helyéből, valamint a karzattartó alapozásba került rontott idomtéglákból és kőfaragványokból pedig arra lehet következtetni, hogy a karzatot a nyugati fal síkjától 110-120 cm-re beljebb alapozott karzattartó alapozáson idomtéglákból felrakott, ta­lán kerek oszlopok, valamint az oszlopok és a falpil­lérek áthidalása, átboltozása tartotta. Ezt igazolja az oszlopok kikövetkeztethető helye és a falpillérek egymás közötti és egymáshoz viszonyított távolságá­nak pontos egyezése is. Ez alapján bizonyos, hogy a karzattartó alapozáson két oszlopot raktak, pon­tosan két-két falpillér és a karzattartó alapozás vo­nalának metszéspontjában. Ilyen módon a karzat összesen hat helyen volt szimmetrikusan alátá­masztva: a déli hajófal belső falpillérénél, a nyugati fal két falpillérénél, az északi hajófal falpillérénél és a karzattartó alapozáson emelt két oszlopnál. Mind­egyik alátámasztási pont között pontosan 1,5 méter volt a távolság, tehát ebben az elrendezésben bizto­san öt áthidalást, boltozást kell feltételeznünk: az északi és a déli hajófaltól egyet-egyet, a nyugati faltól kettőt és az oszlopok közöli még egyet. A faragott kövek helye bizonytalan, talán oszlopfőre vagy az oszlopok lábazatához szánták őket. Az, hogy rontott és selejt faragványok és idom­téglák kerültek a karzattartó alapozásába, további következtetésre is lehetőséget ad. A habarcsos idomtéglák ugyanis nem kerülhettek a karzattartó oszlopok anyagából az alapozásba, hiszen az oszlo­pok felrakásakor az alapozásnak már léteznie kel­lett. Következésképpen idomtéglákat a templom más helyein (ajtó- és ablakkeret, párkányok, falpil­lérek stb.) is bizonyára beépítettek, s ezzel tovább díszíthették az épületet. A másik következtetés arra mutat rá, hogy ha faragott, de faragás közben ron­totta vált, elhasadt, lecsorbult, sérült homokkő- és mészkődarabok belekerülhettek a karzattartó ala­pozásába, s a karzatot a falakkal egyszerre építették, akkor ez csak azt jelentheti, hogy a templomépítés­hez szükséges minden anyagot, még a faragott épí­tészeti részleteket is előre elkészítették, s csak utána kezdtek az alapozási árkok kiásásához és a falak felhúzásához. Az alapozás idejére tehát már minden épületelem készen állhatott a beépítésre, vagyis az építkezést csak akkor kezdték el, amikor az utolsó belső díszítőelemnek szánt íves tégla is elkészült. A selejt, törött téglákat és köveket kiválogatták, s ezek közül az épebb téglákat használták fel a főfalak alapozásába, a törmeléket és a köveket pedig a karzattartó alapozásába. Feltűnő volt, hogy a főfa­lak alapozásába csak törött, leginkább félbetört tég­lák kerültek, s egész tégla — egy-két kivételtől eltekintve — az alapozásban nem fordult elő. A falusi templomépítést tehát pontos tervezés és elő­készítés előzte meg. Ugyanakkor nem elképzelhetetlen, sőt — a karzattartó alapozásában előforduló habarcsos idomtéglák tanúsága szerint — nagyon is valószínű, hogy a főfalak alapozása és építése után, de még a templom építése részeként, mintegy a sorban követ­kező építési fázisként alapozták meg a karzatot tartó oszlopok helyét. Ebbe az alapozásba már betölthet­tek minden olyan selejt és rontott tégla- és kődara­bot, legyen az homokkő vagy mészkő, amely a fala­zás közben, az ajtókeret, ablakkeret, s egyéb építé­szeti díszítőelemek kialakítása során keletkezett. Az alapozásnak e másik munkafázisban készített volta lehet a magyarázat a karzattartó és a főfalak némileg eltérő alapozási mélységére, s a kissé eltérő alapo­zástechnikájára.

Next

/
Thumbnails
Contents