A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 2. (Szeged, 1996)

RÉVÉSZ László: Honfoglalás kori temető Szentes-Borbásföldön (Szabó János Győző ásatása nyomán)

A SZENTES-BORBÁSFÖLDI HONFOGLALÁS KORI KÖZÖSSÉG A LELETEK ALAPJÁN A borbásföldi temető sírjai nem soros elrendezésűek, inkább csoportokat alkotnak (1. kép 2). Az egyes csoportok elkülönülését a leletanyag megoszlása is sugallja. Jóllehet az egyes sírok leletekben való gazdagságáról a nagymértékű bolygatottság miatt csak óvatosan nyilatkozhatunk, mégis egyértelműnek tűnik, hogy a közösség hajdani vezetője a központi helyen lévő 5. sírban nyugodott. E temetkezést ugyan szintén kirabolták, de ennek ellenére onnan került elő a temető egyetlen aranytárgya, egy hajkarika, s a korszak leletanyagában — legalábbis férfi sírban — ritka, aranyozott ezüstveretű nyereg. Az egyik sírcsoport a központi temetkezéstől E-ra helyezkedikel, s az 1-3, 7. és 19-21. sírok tartoznak ide. E csoport négy férfit és két nőt foglal magába, további egy váz nemét nem tudjuk meghatározni. A női sírokat kirabolták, a férfiak temetkezései viszont érintetlenek. Egy kivétellel (19. sír) mindenütt előkerült a lovas temetkezés, a lovak kantárját ezüst-, bronz- vagy vaslemezekkel ékesítették, s két esetben líra alakú csattal rögzítették. E sírokból kerültek elő a bizonyosan a 10. század közepére, második felére keltezhető tárgyak is, mint a bizánci érme és a trapéz alakú, vállas kengyelpár. A központi temetkezéstől délre eső sírcsoport az előzőnél jóval tagoltabb, s önmagában is két részre bontható. DNy-on három férfi (8, 13, 15. sír) mellett három nő (10, 12. és 14. sír) és két gyermek (6. és 9. sír) nyugodott. A három lovas temetkezés mellett két sírban csak lószerszámot találtak, két nő mellett pedig még azt sem. Annál is feltűnőbb ez, mivel ez utóbbiak (12. és 14. sír) az egész temető nemesfémben leggazdagabb ruházatú asszonyai voltak: egyedül ők viseltek préselt kaftándíszeket, rombusz alakú vagy csüngős ingnyakvereteket és veretes csizmát. E csoportnak megvolt a saját vezetője is, a veretes övvel elhantolt, 15. sírban nyugvó férfi. Ékszereit, ruhadíszeit s temetkezési szokásait tekintve tehát e csoport az előzőnél jóval változatosabb képet mutat. Ennek magyarázata részben talán abban is rejlik, hogy az ide temetettek közül mindössze egyet, a 10. sírt rabolták ki, ami már önmagában is egy jellemző sajátosság. 6-8 m széles üres sáv választja el tőlük a temető DK-i szegélyén megásott néhány sírt. Ezek egyikében sem akadtak a lovas temetkezés semmilyen formájára. Egy női és egy férfi sírt (16. és 17. sír) kiraboltak, bár utóbbiban még így is megmaradt egy íjmarkolatcsont. Ali. sírban kisgyermek nyugodott, a 18, melléklet nélküli nő sírját pedig a temető déli szélén ásták meg, ily módon is elkülönítve a rendellenes módon, zsugorított pózban elhantolt asszonyt a közösség más tagjaitól. A fent elmondottak fényében úgy vélem, Szentes-Borbásföldön három család temetkezett oly módon, hogy noha közös temetőt használtak, annak területét e családok felosztották egymás között. Hogy fiktiv vagy valós módon rokonságban állottak-e egymással, az antropológiai elemzés nélkül nem dönthető el, erre nézve a régészeti leletek nem adnak támpontot. A hagyatékukban fellelhető árnyalatnyi különbségek az egyes csoportok elkülönítéséhez elegendők ugyan, de eltérő származásuk egyértelmű meghatározásához aligha elégségesek. A köztük lévő szorosabb kapcsolatot valószínűsíti központi helyre temetett, közös vezetőjük. A sírok csekély száma arra utal, hog}' a temetőt egy, legfeljebb két generáció használhatta, 30^10 éven keresztül. Mindez alapvetően fontos a keltezés szempontjából is. A leletek többsége a 10. század folyamán általánosan használt típusokból áll, nincs azonban egyetlen olyan archaikus tárgy sem köztük, amely bizonyosan az első generációhoz lenne köthető. Felbukkannak azonban a század közepére, második felére jellemző tárgyak, mint a trapéz alakú, vállas kengyelek, a pödrött végű karperecek, s nem utolsó sorban a bizánci solidus, VII. Konstantinos és II. Romanos társcsászárok vereté (948-959). Ez utóbbi rendkívül kopott, hosszú ideig használt érme, a 970-es éveknél korábban aligha kerülhetett a földbe. Hiányoznak ugyanakkor all. századra jellemző ékszertípusok is. A 15. sírban lelt övveretek már csak halvány visszfényei a század első felére jellemző pompás díszöveknek. Mindezek alapján a temető használatát a 950-980/90-es évek között határozhatjuk meg. A különböző csoportok — családok? — a temetőt egy időben használhatták, lényeges időrendi eltérést közöttük kimutatni nem tudunk. Szentes és szűkebb környéke rendkívül gazdag 10-11. századi leletekben. Ezek felgyűjtése ugyan már megtörtént (FEHÉR-4ERY-^CRALOVÁNSZKY 1962, 73-75; BÁLINT 1991, 253-258), módszeres feldolgozása azonban még várat magára. Az értékelést tovább nehezíti, hogy a lelőhelyek közül egyedül a borbásföldi tekinthető teljesen feltártnak. Több esetben a ren-