A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 2. (Szeged, 1996)

RÉVÉSZ László: Honfoglalás kori temető Szentes-Borbásföldön (Szabó János Győző ásatása nyomán)

esetekben az egyik darabot megrongálták, vereteinek egy részét eltávolították, máskor pedig eleve csak az egyik lábra húztak lábbelit, a párját pedig külön helyezték el, vagy be sem tették a sírba. A véretekkel díszített lábbeliket kizárólag a 10. századi vezető- és középréteg lányai, asszonyai viselték. Ha nagy ritkán felbukkannak is a köznépi temetőkben, ott is a közösség gazdag családjainak körében figyelhetők meg. Legnagyobb számban a Felső-Tisza-vidék temetőiben kerülnek elő, de gyakoriak Dél-Magyarországon is. Viselőik ruházata a legtöbb esetben nemesfém díszekben, ékszerekben nem bővelkedik, gazdagságukat inkább a rozettás lószerszámveretek jelzik (SZŐKE 1962,17; RÉVÉSZ 1996, 103). A szentesi sírok a nemesfém ruhaveretek tekintetében bizonyos fokú kivételt képeznek. A fegyverzetet a szentes-borbásföldi temetőben kizárólag az íjász felszerelés tartozékai képviselik. A 9 férfisír közül mindössze kettő nem tartalmazott semmilyen fegyvert (5. és 13. sír), közülük azonban az 5. sír kirabolt volt, így a hiány a bolygatással is magyarázható. Öt férfi mellett megtalálták a reflexíj csontborítását is: a 8, 17, 20. és 21. sírokban csak az íj markolatát borították a korszakban általánosan használt, ovális alakú csontlemezekkel. A 15. sírban nyugvó férfi íjának nem csak a markolatát, hanem a végeit is csontlemezek fedték. Ezek azonban annyira töredékesek, hogy az alakjuk nem állapítható meg pontosan. Az elnagyolt sírleírásból sem a fegyver méretei nem határozhatók meg, de az sem derül ki, hogy- felajzott vagy nyugalmi helyzetben tették azt az elhunyt mellé. E sírban az íjat az elhunyt jobb oldala mellé fektették, a többi esetben a bal oldalon találták az íjmaradványokat. íjtegezre utaló lelet nem került elő. Nyílcsúcsokat 5 sírban leltek (1. sír: 1 db, 7. sír: 3 db, 8. sír: 7 db. 15. sír: 7 db, 20. sír: 4 db). A sírok nagy részének bolygatott volta miatt a nyílcsúcsok számából messzemenő következtetéseket aligha vonhatunk le.

18 A nyílcsúcsok többsége a deltoid alakú, rövid vagy hosszú vágóélü típusba tartozik. A 8. sírból azonban előkerült egy fecskefark alakú vadász nyílhegy, s ugyanezen temetkezésből, valamint a 15. sírból egy-egy nádlevél alakú nyílcsúcs is (7. kép 9, 12; 14. kép 8). Tegezmaradványokat a 15. és a 20. sírban tártak fel (13. kép 32-38; 17. kép 1-17). A leletek között volt még néhány, meghatározott sírhoz nem köthető tegezvasalás is. A 15. sír bal váll mellé helyezett tegezének a szerkezete az apró vastöredékekből nem rekonstruálható, így annak méreteiről sincsenek információink. A tegezrészek körül talált vastag bronzkarikák szíj elosztók lehettek (13. kép 1-4). Hasonló a helyzet a 20. sír tegezével is.

19 Mindössze annyi állapítható meg, hogy a tegez száját keskeny, pontkörös díszü csontlécek keretezték (FODOR 1985, 23, 5. kép 2; RÉVÉSZ 1985,35-53). Feltehetően fém alkatrész nélküli tegezre utalnak a 8. sír egy csomóban talált, szorosan egymáshoz rozsdásodott nyílhegyei. E módos közösség sírjaiban meglepően kevés a méltóságjelvény, mindössze a 15. sírban lelt veretes öv és az 5. sír ezüstveretes nyerge sorolható ezek közé. Utóbbit a lószerszámzat bemutatásánál tárgyaljuk részletesebben. Az övkészlet teljességgel párhuzam nélküli a honfoglalás kori leletek között, mind fonnailag, mind szerkezetét tekintve. A kisméretű veretek mind azonos típusúak, nincsenek szélesebb és keskenyebb változatok, mint a korszak más öveméi. Ha a hagyományos terminológiát használjuk, valamennyi a keskeny — rendszerint az öv lecsüngő végére szerelt — típusba sorolható. A feltűnően kisméretű (1,6x1,3 cm) övveretek kényelmesen áthúzhatok a csatkarikán, s ugyanez mondható el a szíjvégről is (13. kép 10-27). Úgy tűnik tehát, hogy itt egy, az eddig ismertektől eltérő típusú, keskeny öv használatának a nyomára akadtunk. Mindez rávilágít arra is, hogy az övek formája is rendkívül változatos lehetett a 10. századi magyarságnál. A Dienes István által rekonstruált kapcsolószíjas, lecsüngő végű típus volt ugyan a leginkább elterjedt (DIENES 1959), de ismert volt a széles, tüszőszerű változat a karancslapujtői típus (DIENES 1964), valamint ennek ellentéte, a borbásföldihez hasonló keskeny övfajta is. Mindeze18 Noha az ásató több esetben a sítfenékbe lőtt nyilat vélt felfedezni a feltárás során (7. és 8. sír), az imént említett indok miatt, valamint azért, mert állítása a dokumentáció nem kielégítő volta miatt nem ellenőrizhető, ezen feltételezését nem látom bizonyítotmak 19 Méreteiről pontos feljegyzések nem maradtak, az ásató által említett részletrajznak pedig az ásatási dokumentációban nem akadtam a nyomára.