A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 2. (Szeged, 1996)

RÉVÉSZ László: Honfoglalás kori temető Szentes-Borbásföldön (Szabó János Győző ásatása nyomán)

honfoglalás kor legjellemzőbb ékszerei közé tartozik. Leginkább a középréteg sírjaira jellemző, használata a 10. század első kétharmadára datálható, bár bronzból öntött, pontkörökkel díszített változatai még all. század első évtizedeiből is kimutathatók (SZŐKE 1962, 95; SZABÓ 1980, 66). A karperecek viseleti módjáról megállapítható, hogy valamennyit az alkarcsontok közepénél vagy a könyökhöz közel találták, olyan magasra tolták tehát azokat, amennyire átmérőjük engedte. Díszítő szerepükön kívül bizonyára a kaftán bő ujjának leszorítására is használták valamennyit. Hasonló szerepe volt a 9. sír lábperecének is. A 10. században e viseleti forma is eléggé elterjedt lehetett a magyar nők körében (RÉVÉSZ 1996,89,320. j.). A borbásföldi temetőben a ruhadíszek közül a fulesgombok a leggyakoribbak, összesen 5 sírban találtak ilyeneket. A 2. és az 5. sírt kbnabolták, így a gombok másodlagos helyzetben feküdtek. A 7. sírban a medence felett, a 13. sírban a két vállnál, a bal lapockán és a kulcscsontok találkozási pontjánál, a 15. sírban pedig a bal vállnál, a gerincoszlop közepe táján és a bal combcsont mellett, talán utóbbit másodlagos helyzetben találták. Mindebből csak annyi valószínűsíthető, hogy a 13. sir halottja a vállaknál, illetve nyaknál, a 15. sírban nyugvó férfi pedig talán a bal válltól a jobb csípőig, ferdén záródó kaffant viselt. A fulesgombok között a tömör fejű, öntött változatok (3. kép 2; 4. kép 15) éppúgy jelen vannak, mint a két félből összeillesztett belül üreges típusok (5. kép 1; 13. kép 5-6). A hajdani viseletről a 12. és a 14. sírban talált veretsorok árulják el a legtöbbet. A 12. sírban nyugvó nő ingének a szegélyére tizennégy rombusz alakú ingnyakdíszt varrtak (10. kép 3-16, 19. kép 1). Soruk a jobb válltól a szegycsont közepéig húzódik. Mivel a gerincoszloptól balra egyetlen veretet sem találtak, két megoldás lehetséges: vagy csak az ing jobb szárnyára erősítettek díszítményeket, vagy a test poriadása során az egész ruházat kissé jobbra csúszott, s így került valamennyi veret egy oldalra. Erre utaló jelek vannak, ugyanis a kaftán szegélyére két oldalt párosával felvarrt kerek, préselt ezüstkorongok is a gerincoszlop jobb oldalán feküdtek, mégpedig a párok közül a jobb oldali mindig élén, a bal oldali pedig lapján, tehát a ruházat elcsúszását és felgyűrődését jelezve (10. kép 17-22; 19. kép 1). A rombusz alakú ingnyakdíszek lelőhelyei a Maros-Körös-Tisza-vidékén, s a DunaTisza közének azzal szomszédos sávjában találhatók a legnagyobb számban. Jóval kisebb arányban fordulnak elő a Közép- és a Felső-Tisza-vidéken, s ennél is ritkábbak a Kárpát-medence más tájain. Ritkán megtalálhatók ugyan köznépi temetőkben is, mégis egyértelműen kijelenthetjük: ez a díszítmény sohasem vált a köznép viseletének részévé. Használatuk a 10. század első kétharmadában a leggyakoribb (BÁLINT 1991,136,263). Mind keltezésében, mind elterjedési területét tekintve ugyanezt ismételhetjük meg a kaftánra varrott, préselt lemezes korongokról. Legfeljebb annyi az eltérés, hogy ezek eléggé kedvelt díszítményei voltak a Kisalföld Dunától északra elterülő sávján megtelepedett csoportoknak is. Nem túl nagy számban ugyan, de felbukkannak a köznépi temetőkben (BÁLINT1991,139,263). Funkciójukat tekintve azonosak velük, de sokkal díszesebbek a rozetta formájúra préselt arany- és ezüstlemezek. Utóbbiak közül kettő felbukkan a borbásföldi 14. sírban is. Mindkettő a gerincoszlop felett a szegycsonton feküdt, s ezek is a kaftán szegélyére lehettek felvarrva (12. kép 2; 19. kép 2). Valamivel nehezebb meghatározni az ingnyakdíszek hajdani elhelyezkedését. Annyi bizonyosnak tűnik, hogy a korong alakú veretek az ing nyakán félkör vagy V alakban voltak felerősítve, s sorukat a váll magasságában mindkét oldalt egy csüngős veret zárta le. A többi csüngős veret a szegycsont felső végétől a bal oldali középső bordákig húzódó sávban feküdt. Úgy tűnik tehát, hogy hajdan az ing szegélyét egy függőleges sorban ékesítették. Ez egyben azt is feltételezi, hogy az ing jobb oldali szárnyát a bal oldali fölé hajtották (12. kép 3-34). Az említett díszítmények kombinációi sok változatban jelennek meg a korszak más sírjaiban, ezeket legutóbb Bálint Csanád tekintette át (BÁLINT 1991, 69-72). A borbásföldi 14. sírban talált veretek elrendezéséhez talán a Kiszombor-B temető 328. sírjában megfigyelt, ugyancsak korongos és csüngős ruhadíszek elhelyezkedése áll a legközelebb (BÁLINT 1991, XX. 18). E sírban rögzíthető volt a fulesgombok helye is a bal oldali utolsó borda, illetve a bal medencelapát felett. Mindez véleményem szerint egy bal oldalt záródó ruhára utal, olyan szabásúra, mint amelyet a borbásföldi veretek elhelyezkedése is sugall. A tárgyalt csüngős veretek Bálint Csanád tipológiai rendszerének az le alcsoportjába tartoznak. Lelőhelyeik három helyen csoportosulnak: a Körös alsó folyása vidékén — éppen Szentes körzetében •—, a Duna mentén Budapest és a Vág torkolata közötti szakaszon, valamint Székesfehérvár körzetében (BÁLINT 1991, 126, XLIII. t 5). A csüngős