A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 1. (Szeged, 1995)

VALYI Katalin: Szermonostor és a mezőváros középkori kereskedelmének európai kapcsolatai

esett, annak távolsági kereskedelmében mintegy „továbbító" szerepet játszott. A következőkben ezért Szeged kapcsolatainak a számimkra fontos irányait és főbb célpontjait kívánjuk röviden áttekinteni. A Dél-Alföld legfontosabb vízi- és szárazföldi útjainak kereszteződésében kialakult középkori Szeged elsősorban kereskedőváros volt. Gazdasági életét a távolsági kereskedelem árucikkeinek, azon belül is elsősorban a sónak, az élőállatoknak (ló és szarvasmarha) és a szerémségi bornak a továbbítása jellemezte (PETROVics 1983,407-408). A sókereskedelem. Szeged történetében a sókereskedelem kiemelkedően fontos szerepet játszott. A 12. századból már oklevél bizonyítja (az egyébként nyilván már korábban is meglévő) királyi sóelosztó központ működését (SZEGFŰ 1983, 334), ahonnan a Maroson leúsztatott erdélyi sót részben vízi úton, részben szárazföldön szállították tovább az ország távolabbi vidékeire. Bár a középkor folyamán a só bányászása és szállítása mindvégig királyi monopólium maradt az évszázadok során (különösen a 13. századtól kezdve), főleg királyi adományozások révén egyre több egyházi és világi személy kapcsolódott be a só szállításába és értékesítésébe (PETROVics 1983,400). így például a nyitrai és a pannonhalmi egyház is királyi adományként 3-3 sószállító hajóval rendelkezett már a 12. század végén, melyekkel szabadon (vagyis vámfizetés nélkül) szállíthatták haza sójukat—a nyitraiak a szegedi vagy az aradi sóelosztó központtól, a pannonhalmiak pedig egyenesen a sóbányáktól (SZEGFŰ 1983,334; m. BÉLA EMLÉKEZETE 1981, 84). A beregi egyezményben (1233) ezt a korábban kiváltságnak számító rendelkezést kiterjesztették valamennyi egyházra, melyek ettől kezdve szabadon szállíthatták a sójukat és saját egyházuknál őrizhették azt, míg akirály sótisztjei a megszabott árfolyamon meg nem váltották. Ha nem történt meg a kitűzött határidőig a megváltás, az egyházak ezután szabadon árulhatták a sójukat (SZEGFŰ 1983,337). A Dunántúl északi részeire a sót közvetlenül a szegedi sókamarából kapó egyházak nemcsak vízi úton, hanem szárazföldön, a Szeged-FélegyházaKecskemét-Földvár-Fehérvár-Győr útvonalon is szállíthatták (PETROVICS 1983, 405-406), akárcsak a Dunántúl déli részeire a Bátmonostoron át Bajára vezető ún. káliz úton, melynek még a 18. század közepén is élő elnevezése volt a „Sósút" (INCZEFI I960, 80). A sószállítások kapcsán így tehát Szeged az ország távoli tájaival került kapcsolatba. Akár a szállításaikat saját maguk lebonyolító egyházak, akár pedig a sóforgalmazásba bekapcsolódó szegedi polgárok voltak a szállítók, visszaútjukban üresjárat helyett e távoli vidékeken könnyebben beszerezhető, ám itt ritkaságnak és nagy értéknek számító árucikkeket hozhattak magukkal. A Szegedről kiinduló sószállító útvonalak közül ebből a szempontból számunkra a Nyitra, ill. Szered vidékére történő szállítások a legfontosabbak, ugyanis ez az útvonal már hallatlanul megközelíti a morvaországi losticei kerámia gyártásának és komolyabb méretű forgalmazásának a területét.

6 A só egyben a középkori Magyarország egyik legfontosabb kiviteli árucikke is volt, melyet többek között Morvaországba, Ausztriába és a német tartományokba is szállítottak (KRISTÓ 1987,1075). Sajnos, nincsenek adataink arra nézve, hogy e külföldre irányuló szállításokban milyen rész jutott a szegedieknek. De ismerve a sóelosztásban és a belföldi forgalmazásban játszott kiemelkedően fontos szerepüket, feltételezhetjük, hogy a kiviteli szállításokban is lehetett részük. Marhakereskedelem. A távolsági kereskedelem másik, hasonló fontosságú cikkét az élőállatok, elsősor6 A 14. századra az ország sóellátás szempontjából 3 területi egységre oszlott: 1. A Tisza vidéke a Zagyva folyóig—máramarosi só. 2. A Szávától délre fekvő területek — tengeri só. 3. A kettő közötti terület—erdélyi só, melynek elosztási és továbbítási központja Szeged volt (PETROVICS 1983, 401). Ez a területi felosztás évszázadokig érvényes lehetett, mert még 1550-ben is ezt olvashatjuk pl. a tordai sóbányáról: „ ...oly nagyban müvelik a sót, hogy nemcsak Erdély szükségletét fedezik, hanem Magyarország nagy részét egészen Budáig innen látják el, minek folytán a marosi rakhelyre 600 000 mázsát is elfuvaroznak, honnan sós hajók szállítják Szegedre, s onnan tovább külföldre is "(ORBÁN 1889, 377).