A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 12. (Szeged, 2009)

Apró Ferenc: Fényírók és fényírdák Szegeden

FÉNYÍRÓK ÉS FÉNYÍRDÁK SZEGEDEN* APRÓ FERENC Tisztelt tárlatnyitó közönség! A Bach-korszak nyomasztó légkörében két erő feszült egymásnak: a közéletet a svarc-gelb polizáj rendszabályozta kíméletlen kézzel, a másik oldalon a magyarság, esetünkben szegedi eleink keresték, hogyan juthatnának lélegzethez. Talán ők maguk sem látták akkoriban, amit az idő múlása ma egységben láttat a kései utódokkal. Pest és Szeged között 1854 óta pöfög a gőzös, de bántó, hogy az állomás épületén (1859) négy helyen is német szó csúfoskodik: Szegedin... 1856-ban megnyitják — ha fából is — az első állandó színházat, mely naponta játszik. Három évvel később megindítják a Szegedi Híradót. 1857-re fölépül Mayer Ferdinánd büszke tornyos palotája, a mai Fekete Ház, 1867 végére az Arleth Ferenc tervezte Hungária Szálló épülete, és 1872-re a dúsgazdag Kiss Dávid négy utcára szóló hatalmas palotája. Igaz, a kor színvonalán álló szegedi építészet jószerével csak a Víz utáni újjáépítéssel kezdődik, a hosszabb-rövidebb időre ideköltözött építészmérnökök jóvoltából. Piktúránk gyermekcipőben jár, a templom- és zászlófestők legnevesebbje Nagy Ferenc, míg a külországot járt Vastag Sándor János képíró többek mestere. Joó Ferenc akadémiai festő a Sáncparti házában szapora kézzel készíti a tehetős megrendelők portréit, és már készülődik Rákosi Krebsz Nándor, Landau Alajos, Szutter Károly, akik közül a két utóbbi — pesti mintára — festő is, fényképész is. Szépirodalmunk kevésbé, de a szakirodalom fejlődik, köszönet a kegyes oskola tudós tanárainak, sőt a népélet és népnyelv kutatása is folyik az áldott emlékezetű Csaplár Benedek vezetésével és ösztönzésével. A zenei életben az idősebb Erdélyi Náci és Ónody Kálmán cigányzenekarának a híre messzire elver, nyaranta a legelőkelőbb fürdőhelyeken érzékenyítik a szíveket. A városnak van zenekara, polgári dalárdája, és Reményi Ede hangversenyei a széles nagyvilágot hozzák el Szegedre. S ne feledkezzünk meg a fölsővárosi Hangász utcáról, amelynek egyik putrijában egy pár éves fiúcska már az első hangokat próbálja kicsalni a hegedűből, hogy aztán neve örökre ott tündököljön a magyar dalköltés firmámentumán. Dankó Pistának hívták. Ha 140-150 elsorjázott esztendő alléjából visszapillantunk az 1850-es évek második felére, a 60-as évekre, az előbb fölvillantott jelenségekre, ezek jószerével csak búvópatakok, de erősödve és növekedve ér, csermely alakjában a fölszínre törnek, és a lassúdan a szegedi művelődés szerves részévé válnak. * Elhangzott Szegeden, a fotótörténeti kiállítás megnyitóján.