A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 12. (Szeged, 2009)

Apró Ferenc: Fényírók és fényírdák Szegeden

Az imént fölvázolt összképből a Móra Ferenc Múzeum most a Város fényképészetét mutatja föl nekünk az első műteremtől, 1859-től 1913-ig. Az Amerikából hazahajózott Debreczeni Ignác, két ország bátor lelkű katonája, aki Tömörkény tollára is rákerült, figyelmet kér és helyet követel az új mesterségnek, a fényképészetnek. Aztán társak támadnak mellette, utat törő férfiak, Rorhbach, Landau, Bietler és a többi kedves ködalak... Igaz, még csak rögzítették, amit érdekesnek találtak, küszködtek a fejlődésre váró technikával, és ha egy-egy új megoldás birtokába jutottak, sietve hirdettek a Híradóban és a mellé növő Naplóban. A művészi fotózás még messzire volt, a kor igénye az arcmás, a városi látkép megörökítése volt. A régészek szokták mondogatni, sosem lehet tudni, hogy mit hoz a múlt... A szerette Város múltja most bőségszaruval köszöntött ránk, a szegedi fotográfiák gazdag tárházával. Amiről eddig több részletben olvashattunk T. Knotik Márta szorgos tanulmányaiból, és láttunk is belőle 1985-ben, azt most kegyes kezek egy helyre hordták, összekazlazták, és csak ámulunk, hogy már a szegedi fényképészet őskorában és hőskorában is milyen gazdagok voltunk... Most, másfél évszázad teltével hálával említjük föl a régmúltból előragyogó nevüket, mert a saját jelenük egyben a mi múltunk. Megajándékoztak bennünket a múltunk egy részével, a régvolt személyek arcvonásaival, és a hol-volt-hol-nem-volt szegedi világ ránk testálásával. Tömörkény István 1914-ben hátra is nézett, és a korral is lépést tartott, amikor a Nagyvíz (1879) megörökítéséről írt: Van ugyan a városi könyvtárban valami százra menő fénykép emlékezetül eltéve. De a fotografálás akkor még nem tudta megörökíteni azt, ami mozog, ezek már csak abból az időből valók, amidőn a halotti csönd terült el a város fölött. Vagy pedig, ha a lefényképezni kívánt szereplőket csoportba lehetett állítani. (Munkák és napok a Tisza partján. Szerk. Péter László. Bp. 1963, 465). Ha eleget ámultunk, akkor rá kell ébrednünk, és fejünket fölvetve ki is kell mondanunk, hogy újabb szegedi kinccsel, divatos szóval szegedikummal gyarapodtunk. Nem kevés van belőlük, az alsóvárosi ferences templomtól az Anna-vízen át a szegedi matematikai iskoláig, és immáron bővíthetjük a sort a szegedi fényírókkal és fényirdákkal. A mai napon, mely a Szeged-szeretőknek piros betűs ünnep, végtére bevallhatom, hogy eddig nem kis irigységgel gondoltam a szomszédvár Hódmezővásárhelyre, hiszen annyiszor előrukkoltak már a két Plohn fölvételeivel. Szentesen elkészült a Fridrich János fényirda szépen berendezett emlékhelye, majd megjelent a mester munkásságáról az ösztövér album is. Fájdogált a szívem, ha a kezembe vettem Homonnairól, a makói fényképészmesterről készült albumot, és láttam, hogy munkássága végtére e formában is napvilágra került a fekete lepel alól. És Nagybecskerek is előttünk járt, Kalapis Zoltán már negyedszázada földolgozta a szegedi születésű, ott letelepedett Oldal István (1829-1916) fényképészmester életét. Földink 1854-ben nyitotta meg a műtermét, és 1902-ben adta át a fiának. Ezzel a kiállítással és T. Knotik Márta újonnan megjelent adatgazdag könyvével immáron mi szegediek is véglegesen csatlakozunk a fotográfia-kutatásában maradandó eredményeket elért városok közé. A tájékoztató föliratok megadják a régi Szeged fényíróiról a fontosabb adatokat, nem lehet tisztem ezek megismétlése. De ebben az ünnepi hangulatban