A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 12. (Szeged, 2009)

LENGYEL András: Egy Tömörkény-kötet kiadástörténetéhez. Vízenjárók és kétkezi munkások (1902)

ugyanott az előbbit követő újabb szerkesztői üzenet is: „K. Dorosma. A könyvet csak utánvétel mellett küldhetjük."

37 Magáról a könyvről érdekes mód a Szegedi Naplóban nem író, hanem a magyar színművészet „nagyasszonya", Jászai Mari írt lelkes hangú méltatást, írása, amely február 23-án, a tárcáknak fönntartott helyen jött, értelmező munkaként aligha áll helyt, de propagandaértéke tagadhatatlanul nagy volt. Egy népszerű, híres ember, maga is művész, állt ki a könyv mellett. S az a föltétlen elismerés, amelynek Jászai hangot adott, hímnikus szárnyalású hódolat. Nélkülözi a legkisebb kritikai élt is. Az írásnak mai szemmel három eleme érdemel megkülönböztetett figyelmet. Az egyik a Jászai—Tömörkény-viszony meghatározása: „Tudják-e, hogy én igen nagy szerénytelenségnek, tolakodásnak tartom a magam részéről, hogy én Tömörkényről nyilvánosan beszéljek. 0 akkora művész, az igaziakból, az alkotók közül való, hogy nekem illetlen stréberkedés a nevemet az övé mellé biggyeszteni. Annak csak egy áhítatos fohásznak szabad lenni, amit én ő hozzá az Olympus legmagasabb csúcsára küldök. Tudják, kérem, az Isteneknek nem adunk le névjegyet."

39 Ez a beállítás, bár már akkor is régies toposzokban szólal meg, Tömörkény önmaga fölé emelése. A másik, figyelmet érdemlő passzus, bár szintén nem érvelő jellegű, jelez valamit Jászai tényleges irodalomértéséből: „Ugy látszik, önök odalenn és senki sem bírja még fölfogni Tömörkény nagyságát! 0 oly egész, amilyen eredeti. Oly tökéletes, amilyen finom. Minden darabja egy tökéletesen csiszolt briliáns. Szent isten, ha ő angol volna! (a franciától olyan nem telik), már a világ ünnepelné."

40 A harmadik passzus pedig, amelyet ki kell emelnünk, egy kívánság: „Te szelíd bölcs, te napsugárlelkű tanító-mestere a te népednek, szálljon áldás munkálkodásodra. Értsen meg a te néped!"

41 Sajnos, a könyv és Tömörkény felemás helyzetét mi sem jellemzi jobban, mint Jászai Mari archaikus retorikájú föltétlen elismerése. Gesztusa a presztízst megadta az írónak, a megértés lehetőségét azonban nem mozdította elő, sőt igazában kísérlet sem történt e művészet igazi megértésére. így szimptomatikus a J.9 Szegedi Napló március 18-i híre (Tömörkény István könyve)^ amely arról tudósította a lap olvasóit, hogy a „tanács Iti. Szeged város tanácsai megvásárolt a kiadóbizottságtól száz példányt" Tömörkény művéből, sőt a „mai [azaz: 17-i] ülésen intézkedett [isi a tanács ezek elhelyezéséről. A könyveket jutalomdíjakként fogja kiosztani az iskolákban, hogy a tanuló ifjúság, amelynek kulturális haladása amúgy is nagyfontosságú kérdés, jó, tanulságos és magyaros zamatú dolgokat olvasson már akkor, mikor fogékony lelke hajlandó az első benyomásokra." Ez a döntés kétségkívül a könyv — megértést helyettesítő — „hivatalos" kanonizációjának első lépése már: az átstilizálás egyik állomása. „Ifjúsági irodalommá" való leegyszerűsítése. S hogy teljes legyen az író félreértelmező elhelyezése, saját 37 Uo. 38 Jászai Mari: Tömörkény István könyvéről. Szegedi Napló, 1902. febr. 23, 1-2. 39 Uo. 40 Uo. 41 Uo. 42 Tömörkény István könyve. Szegedi Napló, 1902. márc. 18. 5.