A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 12. (Szeged, 2009)

ÁY Zoltán: Szeged vasúti hídjának pusztulása

ugyanott: a Rudolf térnél és a Római kőrútnál közlekedtek, és május elseje kivételével csak hídvám megfizetése ellenében lehetett őket igénybe venni. A gyalogos átkelés 10 fillérbe került, kerékpárosok 20 fillért fizettek. A vámoltatás a vasúti provizóriumra is vonatkozott: üres kocsi 40 fillérért, rakott kocsi pedig 80 fillérért kelhetett át. Az autósok 2 forintot fizettek, bár Szegeden mindössze néhány gépjármű-tulajdonos volt bejegyezve akkoriban. Vámmentességet élveztek az újszegediek, a városi tisztviselők és a közalkalmazottak. Nagy gondot jelentett, hogy a vízi közlekedés ezen elavult eszközeit minden télen veszélyeztette a jégzajlás. Amint a jég megindult, a pontonhidat szét kellett bontani, a kompot pedig leállítani, hogy el ne sodródjon. A személyforgalom ezért több alkalommal is szünetelt a tárgyalt időszakban. Akár 2-3 napba is beletelt olykor, mire ismét megindulhatott a közlekedés. Általában ez úgy történt, hogy megvárták, amíg a folyó teljesen befagy, majd a megfelelő sávban állandó jégvágással csatornát nyitottak a kompok előtt. A bátrabbak ilyenkor gyalogszerrel is átkeltek a jégen, bár ez nem volt túl jellemző. Tavasszal persze ismét szünetelt a forgalom a jég teljes elolvadásáig. Egyébként éjjel-nappal lehetett használni ezeket a primitív átkelési lehetőségeket, de hivatalos menetrendet sohasem adtak ki. A városnak havonta 15-20 ezer forintjába került az 56 fős személyzet munkabére és a karbantartási költségek, ami óriási megterhelést jelentett. Igaz, ez az utasokat a legkevésbé sem érdekelte. Megvolt nekik a maguk baja, amint azt a Délmagyarország 1947. március 15-én megjelent cikke példázza: „Enyhe, tavaszodó reggelen kint járunk a Tisza-parton. A szőke folyó szélesen-hosszan hömpölyög medrében, a kopasz fák fagyosan várják az éltető napsugarakat. A Stefánia sétány parti útján elérjük a kompot. Lassan közeledik felénk az utasokkal megrakott ósdi közlekedési eszköz, amely a régi, primitív korokba vet vissza bennünket, amikor a komplikált gőzgép és benzinmotor helyett a verejtéket termelő emberi erő hajtotta az élet gépezetét. Már itt a komp: hozza az újszegedi és környékbeli népet, gurulnak le a biciklik, kosarakkal és terhekkel megrakott falusiak hozzák be a piacra az árut. A komp megindul, a kötél mentén lassan szeli át a lágyan fodrozott vizet. Újszegeden sártenger fogad. A parti tájon a komp felé siető népek igyekeznek, távolabb csendes, néptelen utak. Ebben a csendben éli Újszeged a maga sajátos életét. Szeged elszigetelt testvérében lassú vérkeringés áramlik. A lakosság nagy része az itt dolgozó munkásságból áll. Akiket a városba szólított a hivatásuk, azok közül legtöbben a múlt évben átköltöztek. Az itt lakók a lehetőségekhez képest biztosították önmaguk ellátását. Az iskolák működnek, csak sajnos sok diák lábbeli hiánya miatt gyakran kénytelen otthon maradni. Sok tekintetben mondható, hogy Újszeged közelebb van ma Makóhoz, mint Szegedhez. Egy kendergyári munkásnő panaszolja: »Szörnyä kellemetlenséget okoz az átkelési nehézség. A kora reggeli hidegben már hajnali öt órakor odaállunk a komphoz, hogy hatra átjussunk, és jó, ha nyolc órára beérünk a gyárba. Szinte élet-halál harc dúl olyankor, hogy a kompra juthassunk. Egyszer valakit biciklistől a vízbe lökött a türelmetlen néptömeg. A múltkor fontos munkám volt a gyárban és nem akartam mulasztani: tíz forintot fizettem egy csónakosnak, hogy átvigyen. Ugyanígy van a visszajövetelkor. Sorfalat állunk egészen a Vakok Intézetéig. Egyszer elromlott a komp és este vonattal jöttünk haza Makón és Vásárhelyen keresztül. Reggelre értünk be Szegedre«." Hasonlóan szürke képet fest a Szegedi Friss Újság írása is. „Azok a szegény szegediek, akiket jó vagy rossz sorsuk azzal vert meg, hogy Újszegeden kénytelenek lakni, vagy az ottani gyárakban dol-