A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 12. (Szeged, 2009)

ÁY Zoltán: Szeged vasúti hídjának pusztulása

A FORGALOM VÉGLEG LEÁLL „Akkor kezdődött a baj, amikor a jeges ár jött 1945 telén. Vagy húsz centi vastag jégtáblák úsztak lefelé a Tiszán. Kértem az orosz műszakiakat, hogy a vasúti híd előtt robbantsák a táblákat. Csákánnyal kivágták a jeget, egy tányéraknát leeresztettek a lékbe. Az orosz katona meggyújtotta a zsinórt és elinalt. Az akna nagy robbanással szétszabta a táblát, s az ilyen kisebb darabok már nem veszélyeztették a hidat Hogy a pillérek köré épített kosárszekrényeket megvédjük, mindegyik elé góliát síneket verettem le, s ezek felmorzsolták a táblákat. Egyszer azonban egy nagyobb jégdarab beszorult a negyedik és az ötödik pillér közé. Megpróbáltuk szétrobbantani, de a zsinór túl lassan égett, s az akna akkor robbant csak, amikor a jégtábla recsegve-ropogva kifeszelgett a pillérek közül. A híd pallói az égbe repültek, én az egyik oszloptól a másikig. Koromfekete lettem. Három napra megsiketültem és nem tudtam a nyakamat mozdítani." Sólymos János osztálymérnök szavai élethűen mutatnak rá a provizórium legfőbb hibájára. A híd legnagyobb nyílása mindössze 23 méter széles volt, s a sűrűn elhelyezett pillérek miatt a Tisza keresztmetszete leszűkült, a víz folyási sebessége pedig drasztikusan megnőtt. Mindez mederelfajulásokat és jégzajlás idején árvízveszélyt okozott, sőt a híd állékonyságát is veszélyeztette. Ráadásul ekkor még a folyóban voltak az eredeti híd roncsai is, tovább tetőzve a bajt. Éppen ezért 1945-46 telén Szegedre vezényeltek egy vasúti hídépítő századot, amely a szovjet katonákkal karöltve hónapokon keresztül hősies küzdelmet folytatott az elemekkel. Éjjel-nappal, fáradtságot nem kímélve, sokszor életveszélyes körülmények között végezték a jégrobbantásokat, s így a hidat az elsodródástól, a várost pedig az árvíztől megmentették. Cselekedetük annál is inkább dicséretre méltó, mivel a tél folyamán a jégzajlás a szegedi vasúti provizórium kivételével az összes többi Tisza-hidat elsodorta. így a Duna-Tisza köze és a Tiszántúl közötti forgalom csupán Szegeden át volt fenntartható. A robbantó alakulat 1946 tavaszán elhagyta a várost, ezért a következő télen a honvédségre hárult volna a híd védelme — erre azonban nem kerülhetett sor... Már 1946 nyarán sejthető volt, hogy a provizórium nem bírja sokáig a Tisza víznyomását. November 7-én Szegedre érkezett a Közlekedésügyi Minisztérium küldöttje, dr. Haviár Győző miniszteri tanácsos, hogy tárgyalást folytasson a híd jövőjéről. A megbeszélésen a várost Dénes Leó polgármester, Csányi Ferenc műszaki főtanácsos és Breinovits Vilmos műszaki tanácsos képviselték, míg a Földművelésügyi Minisztérium nevében Zoltán Béla, a Folyammérnöki Hivatal vezetője jelent meg. Természetesen a MAV Szegedi Üzletvezetősége és CsanádTorontál vármegye megbízottjai is ott ültek a tárgyalóasztalnál. Zoltán Béla kifejtette, hogy jégtorlódás esetén a provizóriumot az összeomlás fenyegetné, és a hídroncsok a medret annyira eltorlaszolnák, hogy árvízveszéllyel kellene számolni. Ezért a Földművelésügyi Minisztérium nevében javasolta a műtárgy lebontását. Ugyanakkor a MAV részéről közölték, hogy az államnak nincs szüksége a szegedi vasúti hídra, mert Algyő felé a forgalom lebonyolítható lesz. A város képviselői megdöbbentek a hallottakon. Hangsúlyozták, hogy Szeged ragaszkodik a hídhoz — már csak azért is, mert akkoriban ez volt az egyetlen állandó kapocs Újszeged és Csanád-Torontál megye felé. Végül az értekezlet a további üzemben tartás mellett döntött.