A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 12. (Szeged, 2009)

SIPOS József: Az erdélyi magyarság gazdasági és politikai szervezkedése 1920-192l-ben

népérdek szemelőttartása nélkül tömegekre kiható, vagy éppen életbevágó politikai kérdésben állást foglal. Nemcsak, hogy nem fog mögötte állani a nép, hanem meg is fogja tagadni. Népet vezetni nem lehet másképpen, mint közéje menni, s ha küzdelemre kerül a sor, előtte haladni." A még nagyobb egyértelműségért azt is leírta, hogy „ma nemcsak hétszilvafás tekintetes és magasabb titulusú urakból áll a nemzet, de mind egyenlő jogú tagok vagyunk valamennyien. Egyformán tartunk igényt a nemzeti jogokra, egyforma készséggel akarjuk meghozni áldozatainkat is érettük." Zágoni tanulmánya is felteszi a kérdést: Mit kell tenni? Erre ő is azt válaszolja, hogy az erdélyi magyarság levonja az „aláírt békeszerződés ratifikálásának következményeit," de követeli a „nemzeti szervezkedés" szabadságát. Ennek kialakítására — írta — megadja a módot a „békeszerződés kisebbségi jogokra vonatkozó pontjainak a szelleme is." Az állam alaptörvényeit a „szervezett nemzetek respektálni tartoznak, de nem akadályozhatják, és nem zavarhatják indokolatlanul a nemzetek belső szervezeti életét s ehhez a nyugalom érdekében kölcsönös biztosítékokra van szükség. Az egységessé szervezett magyarság kívánja és hasonló módon szükségesnek tartja a többi erdélyi nemzetnek is az ugyanilyen nemzeti szervezetbe tömörülését." Ennek kimondása igen fontos volt, mert az erdélyi nemzetek közötti egyenjogúság elvét jelentette! Zágoni szerint Erdélyben a magyar nemzeti élet „irányítója, szervezője és oltalmazója a nemzetgyűlés. Annak székhelye Kolozsvár, s amely a „legdemokratikusabb alapon összeállított népképviselet kell, hogy legyen, mert a nemzeti akarat a nemzet tagjainak az összesített akaratát kell, hogy képviselje. A nemzeti autonómiának pedig tagja mindenki, aki Románia számra kijelölt határokon belül magyarnak vallja magát." E programnak fontos megállapítása volt: „módot kell nyújtani a zsidók számára, hogy testületileg is csatlakozhassanak a magyar autonómia kereteihez, nem érintve ezzel azoknak a szabad önrendelkezési jogát, akik a magyar nemzeti autonómia kebelében (fenntartás nélkül) akarnak elhelyezkedni." Éppen ezért szerinte össze kell állítani a nemzeti kataszter névsorát. Az ebbe való felvételnél az „egyéni akarat és önrendelkezési jog dönt." Zágoni szerint a „nem vegyes lakosságú helységekben a területi autonómia vezetendő be. Az önkormányzati élet a községekben kezdődik, mégpedig, hogy a színmagyar, vagy a többségében magyar lakosságú község és város közigazgatását a magyar nemzetgyűlés és annak végrehajtó szerve vezeti, ellenőrzi. A városok autonómiája önálló: a falvak járásokba, székekbe és megyékbe tömörülnek. Különös gond fordítandó minden községben, járásban, megyében a kisebbségek jogainak a sértetlen érvényesülésére. Magyar területen nemcsak a közigazgatásnak, hanem a bíráskodásnak is magyarnak kell lennie, a kisebbségi azonos jogoknak a biztosításával. A bíráskodás felebbviteli fórumaiképpen magyar felsőbíróságok szervezendők." Zágoni azt is megfogalmazta, hogy a „nyelvhasználat alkalmazására az önkormányzati testület határozata irányadó a maga hatáskörében," de a kisebbségek joga mindenütt legalább ilyen mértékben biztosítandó. A nemzeti vagyon fejlesztését és gondozását is nemzeti ügynek tekintette. A kultúra fejlődésének szabad útját — szerinte — elsősorban az oktatásügy szabadsága biztosíthatja. „Az állam ne tartson fenn (...) sehol magyar iskolát: ez a nemzeti autonómiának belügye, még a fenntartási költségek fedezése is." A rend fenntartását is