A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 11. (Szeged, 2008)

LENGYEL András: Egy anonim Kosztolányi-cikk azonosítása

fürösztötte tejben-vajban és vidáman csörgedező folyószámláiban" a számára fontos közreműködőket, stb. A képzelet ilyen, nyelvben jelentkező mozgása nemigen tanulható, az asszociáció által egymás mellé rántott különnemű dolgok váratlan összekapcsolása az, ami az „írnitudást" önmagában is nyilvánvalóvá teszi. Az Új Nemzedék munkatársi gárdájában ezzel az adottsággal Kosztolányi alighanem egyedül állt. Ugyancsak Kosztolányira vall a magyar szó mondatbeli jellegzetes elhelyezése, szignifikánsan gyakori speciális használata. E vonatkozásban ilyen helyekre lelünk: „hogy darabjaikban magyar szív dobogjon, magyar lélek lüktessen és magyar levegő lengjen" (2. rész). Itt természetesen nemcsak az a figyelemre méltó, hogy e rövid szekvenciában is háromszor fordul elő a szó, hanem a jelző és a jelzett szó sajátos (a háromból kétszer) szokatlan összekapcsolása is. Ugyanez a jelzőre helyezett hangsúly szokatlan nyomatéka érhető tetten akkor is, amikor Cholnoky Viktor „szép, sápadt magyar arcára" utal (4. rész), vagy arról beszél, hogy Bródy Sándor „[e]lső munkáiban még volt egy kis zamatos magyar levegő" (3. rész). A szó ilyen használata természetesen erősen összefüggött a szerző aktuális irányultságával, „magyar" elkötelezettségével, ami az „ők"-től, azaz a „zsidók"-tól való elkülönülés szükségszerű nyelvi járulékának tekinthető. De, s ez perdöntő, ez a gyakorlat Kosztolányi névvel jegyzett szövegeiben is kimutatható. A beállítódását magánlevélben is vállaló Kosztolányi ez időben (1920. febr. 15.) így írt Juhász Gyulának: „Bármilyen kusza és ostoba híreket hoztak is nekem, tudom, hogy ön is csak magyar lehet, csak magyar maradhat. [...] Mi nem látjuk önt, vagy ön nem lát bennünket. Az utóbbi a valószínűbb. Vidékről, távolról el se képzelheti, micsoda legendás szenvedésen ment át a magyarság a Balázs Bélák és Lukács Györgyök faji zsarnoksága alatt, hogy rongyolódott le apánk és anyánk, hogy jutott koldusbotra egész fajtánk, míg a másik »valasztott« fajta, mely mártírosdit játszik és jelszókat harsog, milliókat szerzett, és ma is kezében tartja az ország és irodalom sorsát. Vizet hordanék a Dunába, ha erről többet beszélnék. Hiszen ön mint magyar áldozata voit a múlt »irodalmi politikajanak«." Majd: „lehetetlen, hogy a magyar csak bankszolgának és külső munkatársnak jó. Vezetnünk kell, diktálnunk kell, élnünk kell szegény kis országunkban" (KDlev.726.). Nyilvánvaló, hogy e levél nem a hétköznapi, szokványos értelemben használja a magyar szót, hanem — a szerző beállítódásából következően — kiemelő (s elkülönítő) célzattal. (Mi más lehetne Juhász Gyula, mint magyar?!) Az a tény tehát, hogy a levél és a cikksorozat ezen a ponton is teljességgel egybevág, újabb adalékkal érvel Kosztolányi szerzősége mellett. S ha már a Juhász Gyulához írott levél szóba került, érdemes megjegyezni, hogy „faji" vonatkozásban is megvan az összhang a levél s a cikksorozat között. A cikksorozat első darabjában már ilyen szöveghelyre akadhatunk: „itt igenis a faji összetartásban megedzett írók, kiadók, színházigazgatók és színházügynökségek jól megszervezett szövetkezetéről van szó!" Nyelvi szempontból a cikksorozat figyelemre méltó jellegzetessége egyes szavak igekötő használata. Az első cikkben: „alaposan megadminisztrált úton, szédítő gyorsan haladt felfelé." A hatodikban: „Most, hogy pénzünk Zeromlott", majd ugyanott: „kötelességszerűen /e/fedtük ezt az ügyet is". Ez az igekötő használat nemcsak választékos (s így „szokatlan"), de — az Új Nemzedék kontextu-