A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 11. (Szeged, 2008)

LENGYEL András: Egy anonim Kosztolányi-cikk azonosítása

sában — meglepően kifejező is. Alighanem ez a nyelvi ötletesség is Kosztolányi szerzősége mellett szól. (Az inflációnak „pénzünk leromlásaiként való megnevezése kivált a purista Kosztolányira voksol.) Érdekes, e témakörben mozogva, az is, hogy a leránt szót a cikksorozat speciális jelentéssel használja. A második cikkben olvashatjuk: „hogy [...] a sárga földig lerántsa az esetleg betolakodó idegeneket". A negyedikben pedig ugyanez így fordul elő: „A darabot tizenkét napüap a sárgaföldig lerántotta". Ez a leránt nyüvánvalóan 'levág, ledorongol' értelemben szerepel itt, sejtésem szerint nagyon hapax legomenon-gyanús kifejezés ez. S ha emlékezetem nem csal, ezt — bár most nem találom — Kosztolányinál már olvastam valahol. A cikksorozat első darabjában van egy, ma már régiesnek, szokatlannak tetsző szóválasztás: „Ok itten egész jól megélnek abból, hogy hallgatnak." (Ma inkább a rövidebb itt alakot használnánk.) Ez az itten, bár váltakozva szerepel az iíí-tel, megtalálható Kosztolányinál ugyanüyen módon. Levelezésében pl. üyen kontextusban fordul elő: „Érthetetlennek tartom, hogy [...] még mindig nem vagy itten, közöttünk" (1921. febr. 22.); „...hogy én magam adjam el itten, Budapesten" (1922. jan. 19.); „Mindenki nyomorúságának áldozata itten" (1922. máj. 25.), stb. - vö. KDlev 453., 469., 472. Van a cikksorozatnak egy helye (3. cikk), amely — legalábbis látszólag — többszörösen kizárja Kosztolányi szerzőségét: „Herczeg, Gárdonyi, Móricz, Ady, Babits, Szabó Dezső, Kosztolányi, mennyivel más, mennyivel szebben csengő, mennyivel értékesebb művészi nevek!" „Ha a Lipótváros akármüyen jól érzi is magát a maga pocsolyájában, ez volt és ez lesz a mi irodalmunk!" (1920. szept. 29.). Ebben a névsorban, „a mi irodalmunk" listáján több név is kakukktojásnak tetszik. Mindenekelőtt: ha csakugyan Kosztolányi írta a cikket, hogyan szerepelhet ebben a listában az ő neve is? Nem szokás, hogy egy szerző üyen értelemben emlegesse önmagát — saját cikkében. S tény: a gyanútlan mai olvasó számára ez valóban kizáró oknak látszik. Ám aki ez alapján tagadja Kosztolányi szerzőségét, az nem számol azzal a ténnyel, hogy ez az írás aláírás nélkül, névtelenül jelent meg, az egykorú újságolvasó számára tehát egyáltalán nem volt visszatetsző a dolog: nem lehetett tudni, hogy a szerző itt önmagát emlegeti. S az üyesféle önemlítés amúgyis teljesen bevett szokás volt az újságírói gyakorlatban. Mások is éltek ezzel a megoldással, ha valamüyen okból szükség volt rá — hiszen visszatetszés nélkül tehették. A lényeg, amit szem előtt tartottak: mindezt az újságolvasó úgysem érzékelte. S hogy esetünkben Kosztolányi nem hagyta ki magát a névsorból, érthető: ő, egyébként teljes joggal, a „mi irodalmunk" élvonalába tartozónak tudta magát, sőt ambicionálta is ezt a szerepet. Ha neve kimaradt volna a listából, az szerepének szükségképpeni lefokozását jelentette volna. Váüalnia keüett tehát szerkesztőségi társai előtt a hiúság látszatát. A későbbiek ismeretében kakukktojás a listán Ady neve is. Óhatatlanul megfogalmazódik a kérdés: az a Kosztolányi, aki majd pár év múlva megírja Az írástudatlanok árulását, s így elindítja az Ady-revíziót, fölvehette-e listájára Adyt? Itt a döntő mozzanat az idő: a húszas évek végi Kosztolányi nem vetíthető vissza