A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 11. (Szeged, 2008)

BÍRÓ-BALOGH Tamás: Egy Kosztolányi-cikk és kontextusa

Bár éppen ezek közül az egyik szintén „árulkodó". 1920 októberében Hauptr mann Téli ballada című darabjával avatták fel a fővárosban az Új Színházat. Kosztolányi a Színházi Élet október 24-i számában közölt cikket a darabról, öt néző szájába adva véleményét és gondolatait. Cikkének végén a színész hangján ezt mondja: „Újra van irodalmi színházunk. Az Új Színház annyi keserűség és csalódás után a tiszta dráma lobogóját tűzte a fekete, magyar romokra, s annyi hallgató vagy közönyös színházunk előtt elsőnek meri hirdetni az európai hitet, a nagy akaratot. [...] Az utóbbi tíz év alatt sok fiatalos kezdést láttunk. Újabb drámairodalmunk és színművészetünk története úgyszólván csupa kérdés, folytatás nélkül. Bátorság, kitartás, támogatás híján egymás után raktuk földbe az irodalmi vállalkozások kis koporsóit. De e bölcső előtt talán nem ülik koporsóról beszélni. Hinnünk keü, hogy a csecsemő végre-valahára felnő, és lesz benne herkulesi erő is, hogy a bölcsőjébe kúszó kígyókat idején megfojtsa."

22 Pár nappal korábban az Új Nemzedék olvasói számára — a mitológiai metaforát használó képes beszéd helyett — közérthetően és egyértelműen, de szintén a csecsemőhalálok tragédiájára utalva fogalmazta meg ugyanezt: „Megint színházat avatunk: az Új Színház a Budapesti Színház helyiségében kinyitotta kapuját. Irodalmi színházaink utóbb úgy hullottak, mint járvány idején a csecsemők. Igaz, hogy a pesti színházi és tőkés hatalmasságok is heródesi buzgalommal kaszabolták őket. Budapesten az igazi színművészet és drámairodalom ma is hajléktalan. Drégely Gábor, Földes Imre és társai a belvárosban kaptak helyet, eüenben Gerhard Hauptmann a külvárosba szorul. Mindegy, zarándokoljunk ki a költészet e nagyszerű vagonlakójához, s hagyjuk hátunk mögött a tunya félműveltség és pénzes butaság e városát, mely kirekesztette őt kebeléből. [...] Ha kitartanak, okvetlen övék a jövő. Mert az értelmes és ízléses emberek nem kis csoportja ma színház nélkül van és napról napra érzi, hogy a kereskedelmi utazók mulatói és a szakácsnők színházai meüett helye van a Színháznak is, mely a drámaírás temploma." A sorozat az október 24-én megjelent hetedik résszel csonkán ért végét, így már vélhetőleg soha nem fogjuk megtudni, hogy válaszolt volna Kosztolányi arra a saját felvetésére: „Hogyan lehetne átrendezi a könyvkirakatokat?" A nyolcadik rész — bár a folytatás „ígérete" ott áü a cikk alatt — nem jelent meg, valószínűleg el sem készült. Arra a kérdésre, hogy miért szakadt meg a szorozat, az egyik lehetséges választ Kosztolányi életrajzában és az ekkor gyors egymásutánban követő eseményekben lehet megtalálni. November elején ugyanis Kosztolányinak új „ügye" támadt: a Szabó Dezsővel való sajtóbeli „párviadal", mely éppenhogy nem származási alapon indult. Kezdetben azonos elveket vaüottak, s erről Kosztolányi — mint a Magyar írók Szövetsége „két vezérének" egyike (a másik: Szabó Dezső) — nyilatkozik is: „A Magyar írók Szövetsége azzal a céUal indult, hogy az igazi magyar értékeket elismertesse, kezébe vegye a magyar irodalom sorsát és erkölcsüeg is, anyagüag is támogassa véreiket. Sajnos, a cél — nem a mi hibánkból — nem valósulhatott meg, mert a szövetséget azok se támogatták, akik tehették volna. 22 KOSZTOLÁNYI Dezső: Téli ballada. Öt kritika egy darabról. Színházi Élet, 1920. okt. 24. In: Uő.: Színházi esték. Szerk.: RÉZ Pál. Bp., 1978.1. 383-386. 23 KOSZTOLÁNYI Dezső: Téli ballada. Bemutató az Új Színházban. Új Nemzedék, 1920. okt. 17. 5-6.