A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 11. (Szeged, 2008)

LENGYEL András: Egy anonim Kosztolányi-cikk azonosítása

gével legyűrjék a magyar írókat, akik hivatalokban és szerkesztőségekben görnyednek napi robotmunka alatt, akikkel nem törődik senki. Nyütan elárulódik a cél: a nélkülözésektől fáradt magyar írókat egy csapásra legyűrni és munkáik tömegével megszédíteni a közvéleményt, hogy íme, mégis csak ők alkotják a magyar műveltséget. A Petőfi, Vörösmarty, Arany, Jókai és Mikszáth magyar lelkéből táplálkozó irodalom addig fel nem támadhat, bimbózó magyar tehetségek addig ki nem virágozhatnak, amíg a kábultságból felrázott ország meg nem érti, hogy itt igenis, a faji összetartásban megedzett írók, kiadók, színházigazgatók és színházi ügynökségek jól megszervezett szövetkezetéről van szó! A papír nyomasztó ínsége és drágasága miatt a lapok hasábjairól és a könyvekből kiszorult irodalom most egyedül a színpadon találhatna helyet. Ok itt sem hagyják a magyar írókat szóhoz jutni. Miért? Mert a drámaírás üzlet. A színház bevételi képessége, mondjuk, esténként 36.000 korona. Ebből 10 percent, tehát 3600 korona a drámaíróé. Ha felbukkan egy új magyar tehetség, és ír egy jó darabot, a darab megy körülbelül húszszor, ötvenszer, vagyis a jövedelem 70-150 ezer korona. Ezt a pénzt féltik ők. Értsük meg jól, az üzletet féltik. Lengyel Menyhért, Molnár Ferenc, Bródy Sándor, Heltai Jenő, Földes Imre, Drágely Gábor, Szomori [!] Dezső vajon mit csinálnának, ha hirtelen szóhoz engednének jutni hasonló tehetséges, vagy talán még tehetségesebb hét magyar írót? Rögtön vége volna az üzletnek, az évenként megkeresett sok ezer koronának. Majd arra is rátérünk legközelebb, hogy miként történnek óvintézkedéseik s miként osztogatnak egyéb téren apróbb koncokat a kisebbeknek, hogy velük egy húron pendüljenek s megakadályozzák a magyar írók szóhoz jutását. Múltkoriban az Új Nemzedék megszólaltatta a pesti színigazgatókat, hogy nyilatkozzanak az új magyar drámaírók hallgatásának okairól. A színigazgatók akkor azt mondották, hogy nincsenek új írók. Nincs kedvük írni. Kommentár nélkül közöltük le akkor e nyilatkozatot, mert tudtuk, hogy lesz alkalom, amikor alaposan megfelelhetünk rájuk. Igenis vannak új magyar írók, és ezek dolgoznak is. A sok közül kiragadunk egy esetet. Egyik fiatal magyar írónk, akiről a színigazgatók maguk is tudják, hogy tehetséges, ez év április negyedikén az egyik színházhoz (azt hisszük, a színigazgatók nem nagyon fogják szorgalmazni az illető színház megnevezését) benyújtotta háromfelvonásos színművét. A színház igazgatósága július 12-ig, tehát több, mint 3 hónapig meg sem nézte, el sem olvasta, el sem olvastatta a darabot, mire a jogosan felháborodott magyar író visszakérte a darabját és elkeseredésében ezer darabra tépte. Lehet, hogy rossz volt a darab, de lehet, hogy nagyon jó volt. Mindenesetre el kellett volna olvasni. Ellenben a Városi Színház az Ezüst sirály című operetthez verseket íratott Gábor Andorral, és estéről estére játszották ezt az operettet ugyanakkor, amikor Gábor a nemzeti szellemet és a nemzeti hadsereget gyalázta Bécsben. Földes Imre, Gábor Andor társszerzője, a Franklin Társulat nyomdájában készült szövegkönyv előszavában el is dicsekszik vele, hogy a verseket az operetthez nem ő, hanem „ő", már tudniillik Gábor írta, de a színlapra a közhangulat miatt nem volt szabad kiírni a Gábor nevét, így táplálják ők a magyargyalázó versírót. A felültetett magyar közönség belépti díjaiból küldik neki Bécsbe a hizlalt rostélyost, mert véletlenül ő is — közülük való. Új Nemzedék, 1920. szept. 25. 1.