A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 11. (Szeged, 2008)

LENGYEL András: Egy anonim Kosztolányi-cikk azonosítása

A VÖRÖS HETESEK A magyar irodalom ellenlábasait röviden „vörös heteseknek" is nevezhetjük. Vörösöknek, mert nemzetköziek, és a nemzetköziség színe a vörös, heteseknek pedig azért, mert pokoli véletlen folytán pont heten vannak. Hét író. Hét dramaturg. És hét jóakaratú kritikus. A hét író: Molnár Ferenc, Bíró Lajos, Lengyel Menyhért, Gábor Andor, Heltai Jenő, Bródy Sándor, Szomori Dezső. Most jön a hét dramaturg: Alexander Bernát, Jób Dániel, Vajda László, Heltai Jenő, Hajó Sándor, Bárdos Arthur, Salgó Ernő. Azután a hét kritikus: Keszler bácsi,

2 Bálint Lajos, Alexander Bernát, Sebestyén Károly, Hatvány Lajos, Béldi Izor, Erényi Nándor. A hét író birtokba vette valamennyi színházat s a hét dramaturg szigorúan őrködött azon, hogy új magyar író minél kevesebb tűnjék fel a láthatáron, a hét szigorú kritikusnak pedig az volt a dolga, hogy égig magasztalja a hét író színre kerülő darabjait, viszont a sárga földig lerántsa az esetleg betolakodott idegeneket. A vörös hetesek sülve-főve együtt éltek. Ott üldögéltek éveken keresztül egymás ölében az Abbázia, később a Berger kávéház törzsasztalánál. Úgy vigyáztak egymásra, mint a hímes tojásra. Összetartásuk szinte egyetlen nagy célban domborodott ki: megfosztani az irodalmat nemzeti jellegétől. Molnár, Bíró és Lengyel soha nem írták darabjaikat a magyar színpad számára, soha nem törekedtek arra, hogy darabjaikban magyar szív dobogjon, magyar lélek lüktessen és magyar levegő lengjen, mert üzleti érdekük azt kívánta, hogy Berlin és Bécs még Budapestnél is jobban tapsoljon nekik. Egyszer egy nagytehetségű fiatal írónak megengedtetett, hogy színre kerüljön paraszttárgyú magyar drámája. A vörös hetesek kritikusgárdája nemzetközi szempontból bírálta a darabot, jól ledorongolta az egyik és sietett a kritika végén kajánul megjegyezni: Ez a darab aligha fog külföldi színpadokon napvilágot látni. Hogy Lengyel Menyhértet milyen tendenciák hevítik drámaírói munkássága közben, arra talán legjellemzőbb a Tájfun bemutatója után szűkebb baráti körben tett következő állítólagos megjegyzése, amelyről annakidején sokat beszéltek Budapesten: — A Tájfun allegorikus darab, mert a benne szereplő japánok, akik a világot jönnek meghódítani, csak képletes személyek, akik alatt tulajdonképpen zsidók értendők... Akkoriban még allegóriát kellett írni, később már nyíltan is beszélhettek róla. A vörös hetesek szekerét toló színigazgatók lelkén is sok bűn szárad. Beleszóltak az írók dolgába. Sok új magyar írót azzal riasztottak el a színháztól, hogy komolyabb irodalmi darab nem kell a közönségnek. Nagyon sok magyar írónak vették el a kedvét az írástól a pesti színigazgatók. Marton Sándor színházi ügynökhöz küldözgették őket, hogy ő majd megmondja, 2 Keszler József (1846-1927).