A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 9. (Szeged, 2006)

BÁLINT László: Októberi hulló csillagok. Egy volt gimnazista visszaemlékezései az 1956-os szegedi eseményekre

kezdődő időben olyan alapvető változások következtek be, hogy már nem lehetett értelme a részünkről történő fegyverforgatásnak. Ma már tudjuk, hogy nem kettő, de kétezer, vagy akár húszezer magyar diák fegyveres ellenállása sem változtatta volna meg az események akkor megindult menetét. Mindenkin úrrá lett az aggódás, sokakba beköltözött a félelem, a szüleink egyre rövidebb pórázra engedtek bennünket. így aztán a tervezett jelentkezésből nem lett semmi. Kezdetét vette az aggodalmak, a drukk korszaka. Az iskolai „Javaslat"-ot megsemmisítettük. Félve vártuk, hogy a tanáraink közül akik tudtak a nemzetőri jelentkezési szándékunkról, vajon számon kérik-e rajtunk a tervezett cselekedetünket. Vártuk, hogy ki és mikor teszi szóvá, vagy érezteti velünk a „politikai bűnünket". De nem történt semmi. A szóban forgó tanáraink úgy tettek, mintha mi sem történt volna. Semmit nem is éreztettek velünk. Már odáig jutottunk, hogy mi magunk sem beszéltünk róla. Lassan rendes kerékvágásba került az iskolai oktatás, még ha időnként sztrájkok tarkították is a mindennapok egyhangúságát. Elérkezett a november vége-december eleje. Az elnyomó túlerő hatására a forradalmi mozgalom utolsó próbálkozásai jelentkeztek, de jószerivel már csak a passzív rezisztencia formájában. Sztrájkok, utcai csendes demonstrációk zajlottak. A hatalom és lakájai egyre inkább fitogtatták az erejüket, a forradalom pedig egyre inkább a múlt időbe került. Az utolsó 1956-os cselekedetünk — de valójában inkább csak csínytevésünk — egy csendes demonstrációhoz kapcsolódik. Mindamellett abban a korban és abban a politikai légkörben a csínytevésnek lehettek volna súlyos következményei is. Talán egy év sem telt el a Ruhli tanár úr eltávolítását — leváltását előidéző eset óta. Utólagosan be keU vallani, hogy a nem kenőképpen átgondolt tettünkkel akkor elég sokat kockáztattunk. Ha „ügy" lett volna az esetből bennünket néhányunkat biztosan eltanácsolnak — egyszerűbb szóhasználattal kirúgnak — az iskolából, esetleg az ország összes középiskolájából és minden valószínűség szerint ezen túlmenően egy kiadós pufajkás veréssel megúsztuk volna a dolgot. A „felelős" tanáraink — osztályfőnökünk, igazgatónk — vétlenül kaphattak volna súlyos büntetést, legalább olyan súlyosat, mint amüyent annak idején Ruhli tanár úr kapott. Valamikor 1956. november végén, de inkább december elején-közepén az akkor már ülegális, vagy még éppen-éppen féüegális forradalmi intézmények valamelyike egy demonstrációra szólított fel. Tiltakozás volt valami eüen, vagy megemlékezés valamiről. Ma már konkrétan erre nem emlékszem. A lényeg ületve a megnyüvánulási forma az volt, hogy egy meghatározott munkanapon pontban déli tizenkét órakor a közlekedési eszközök és a gyalogosok némán egyhelyben maradtak és ezzel kifejezésre juttatták együttérzésüket, azonosulásukat a meghirdetett célkitűzésekkel. Az egész demonstráció talán öt-tíz percig tartott. AUtak a vülamosok a Boldogasszony sugárúton, a Széchenyi téren, a híd közepén és a Tisza parton. Egyhelyben várakozott a volt fővárosi öreg Rába autóbusz az Új-Szegeden és kisöccse az új Ikarusz Tápé és Petőfi telep határán. ÁUt az utcán az emberek egy része is. Némán, lehajtott fejjel a Fáklya Mozi közelében, merengőn emlékezve a Klauzál téren, kissé félszegen a Kossuth Lajos sugárúton.