A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 9. (Szeged, 2006)

PÁLHÁZI Ernő: „Széchenyi Rádió Szeged!” Visszaemlékezés 1956-ra

pisztolyokkal orosz katonák. Csupa fiatal, kamasz, mongol. Falhoz lökdöstek feltartott kézzel. Lent az utcán új tankok érkeztek. Egymás után bújtak ki belőlük a civil ruhás, politikai tisztek és aktivisták. Gyorsan elfoglalták régi helyüket és átvették az irányítást. A Széchenyi Rádióban elhangzott az utolsó mondat: „A Széchenyi Rádió befejezte adását." Ekkor lement a nap. Az emberek fölrakták a házakra a csülagokat. Az orosz parancsnok parancsokat osztogatott. Egy órán belül működni keü a rádiónak! Ki keU vinni a Széchenyi-térre a hangszórókat! AUandóan be keü olvasni az orosz városparancsnok utasításait, ületve a Kádár-kormány felhívását! Összenéztünk. Ezt mi nem csináljuk! Kapóra jött egy civil közlése, mely szerint ezek nem alkalmasak erre. Majd ő intézkedni. A feleségemet meg engem autóval vigyenek haza, orosz őrséggel, és otthon maradok mindaddig, amíg majd értesítenek, hogy műkor jöjjek be. Lementünk a lépcsőn. Az igazgatóság épületében sok volt a lépcső, de szerintem több volt az orosz katona. Gyanakvó, szúrós szemekkel, előretolt géppisztolyokkal, lesve figyelték a mozdulatainkat. Leértünk a kapuhoz. Az ületékesek már intézkedtek. A MAV igazgató fekete Poyjedája, a kedves, nagy bajuszú gépkocsivezetővel már a kapuban állt. Orosz vezényszavak. Egy fiatal mongoloid szemű katona ijedten válaszolt, majd a tiszt igen erélyesen rámordult. Aztán magyarra fordítva úgy nézett ez ki, hogy én üljek előre, mutassam az utat. Hátul üljön le a feleségem, meüé ül az orosz katona, az ijedt szemű kis mongol. Aztán elindultunk a Kossuth Lajos sugárúton. Hát a látvány ijesztő volt. Az út két oldalán, a házak felé fordított ágyúkkal, végig páncélosok álltak. A középen lévő vülamos síneken csapatszállítás, dzsipek, rengeteg katona, köztük fél-civü pufajkások géppisztolyokkal. Áramlott a tömeg. Alig, csak lépésben tudtunk menni. Két oldalról vizsgáló szemek figyelték az autót. A szovjet katona intett, bólogatott, jelenléte megnyugtatta a külső szemlélőket, intettek, hogy tovább! A kis mongol lába közé dobott géppisztoüyal ült és reszketett. Hát az jobban félt mint mi. Aztán csak két szót motyogott, mindkettőt kérdőjeüel: Ránk mutatott és azt mondta: „Amerikánszki,?" Majd hátrafelé bökött, a Tisza felé: „Eta Szuez?" Tagadásunkra értetlenül nézett körül. Körülöttünk úgy látszik nemcsak egy szeUemi világ omlott össze, de a kontinensek is összecsúsztak, vagy talán félrevezették ezeket a kiskatonákat? Mint a gyorsított film, úgy peregtek a napok. Tibor barátommal már 7-én bementünk a Rádióba. Minden néma volt bent. A stúdió leszerelve, üzemszünet. Hazamentünk. Aztán bejártunk a központi távírdába. Itt már megindult a forgalom, hiszen a vonatok úgy szórványosan már jártak. A feleségem szüleiről semmit nem tudtunk. Nekik a Tűzoltó utcában volt a lakásuk. Ezen a területen dúltak a legsúlyosabb harcok. A Kilián laktanya és a Corvin köz ott volt. Nagyon aggódtunk értük. Elhatároztuk, hogy az első, biztos budapesti vonattal felmegyünk, és megkeressük őket. Aztán elhaügattak a fegyverek. A halottak megkapták az örök nyugodalmat, az élők pedig visszakapták a bizonytalanságot, a rettegést, minden már régen jól ismert gyakorlatot. Még füstölögtek a romok Budapesten, amikor egy alkalmi vonattal felmentünk. Rohantunk anyósomékhoz. A Nyugatiból a Tűzoltó utcáig persze, gyalog mentünk. Hát én sok bombázást értem meg a háború alatt és éltem túl, de ritka