A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 9. (Szeged, 2006)

PÁLHÁZI Ernő: „Széchenyi Rádió Szeged!” Visszaemlékezés 1956-ra

csúcsforgalomban az autók. De ezek már nem mentek sehova. Ezek már megérkeztek. Dermedten ültünk a Széchenyi Rádió adószobájában. Tudtuk, hogy vége. Egy nemzet mert álmodni, s ezért az álmáért vérét is adta. Hát elbuktunk. Ami most jön, az már nem a mi világunk. Ültünk a Siemens vüágvevők előtt és haügattuk a vüág hangját. Sajnáltak bennünket, minden hullámhosszon, de senki nem segített. Egyetlen segítség volt a szétvert nemzet menekülő fiainak befogadása. Ezek a magyarok viszont meghálálták a befogadást. Sok híres ember vitte előre a nyugat technikáját és kultúráját, csak mi, itthon maradtak, mi lettünk szegényebbek. Aztán jött a hír: „Kádár János megalakította Szolnokon a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányt. Tagjai: Kádár, Apró, Dögei". Hát ez így együtt, összeolvasva, kiadja a lényeget. Szóval olyan emberek is jöttek mint Münnich, Marosán. Híre jött, hogy Marosán édesanyjához átszaladt Szolnokon a szomszédasszonya: „Marosánné! Most mondta be a rádió, hogy a maga fia állam-miniszter lett." Marosán néni meg csak ennyit mondott: „Szegény Magyarország!" A Széchenyi Rádió még tette a dolgát. Sugároztuk az egymást kereső emberek segélykérését. Este felkereste Rádiónkat az Egyetemi Forradalmi Bizottság szervező vezető tagja. Elmondta, hogy készülnek elhagyni a várost és az országot, és parancsba adja, ha minket elfognak mindenben azt keU vallanunk, hogy erőszakra cselekedtünk. És őt kell felelőssé tenni. 0 már úgysem lesz itt, nekünk meg még szükségünk van arra, hogy szabadok maradjunk és mindennek, az országnak szüksége van arra, hogy az itthon maradottak még barátjának se árulja el, hogy mit csinált a forradalom alatt. Másnap, november 5-én is együtt voltunk. Eltökéltük, hogy mi addig dolgozunk, amíg le nem rohannak bennünket. Dél körül jött a hír: „Körülzárták az oroszok Szegedet". A város dermedten várta a fejleményeket. Késő délután indultam haza a rádióból, köpenyem zsebében ott lapult a revolverem. A Szabadkai út végéhez érve döbbentem láttam a hosszú harckocsi oszlopot. Némán várakoztak, ágyúcsövük a városra irányult. Lelapultam a sarki ház falánál, latolgattam, ha meglódul ez a sereg, mit tegyek? Egy pisztoly egy póttárral? Hát nem voltak ülúzióim. Eltaposnak anélkül, hogy valakiben is kárt tennék. Megfordultam. Falak mellett hazaosontam Feleségem már idegesen várt. 0 is tudta, a támadás bármikor megkezdődhet. Elhatároztam, a fegyverem elrejtem a padláson. Ha megtalálják nálam, nincs kegyelem. De fegyvertelenül vissza keü mennem a rádióba, mert ott vannak a bajtársaim és nekem is ott van a helyem. A feleségem nem hagyott egyedül menni, velem jött. Együtt mentünk vissza a Széchenyi Rádióba, a MAV Igazgatóság épületébe. Sápadtan mind együtt voltunk, az adás még ment. Hát szörnyű érzés volt végigélni ezeket az órákat. Akkor már a Széchenyi-téren a városházára irányított ágyúcsővel orosz tankok áütak vészt jósló csendben. Egyetlen-egy harckocsit teteje sem nyüt ki, mindenki bent lapult. így virradt ránk a tragikus 1956. november 6-ika. Karikás szemekkel vártuk a sorsunk beteljesülését. Na, nem keUett sokáig várni. Szörnyű csörömpöléssel megindult az ármádia. Egyik oszlop ráfordult a MAV Igazgatóság épületére. Zümmögve emelkedtek az ágyúk az ablakokra, aztán vad vezényszavak, csörömpölés. Majd ránk törték a rádió ajtaját. Szemben velünk, ránk irányított szuronyos gép-