A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 7. (Szeged, 2004)

MÚZEUMOK ÉS GYÚJTEMÉNYEK - ZOMBORI István: A fakatona és a doberdői fa a szegedi múzeum gyűjteményében

nyatos hőségben, a Karszt hegységben a természeti adottságok miatt fennálló igen nagy vízhiány miatt a szomjúsággal küszködve ellenálltak, majd a bekövetkező őszi hatalmas esőzések közepette a lövészárkokban sokszor derékig érő vízben is helytálltak és hasonló hősiességgel telt el fölöttük 1915-1916 tele is. A szembenálló felek rendszeresen lőtték egymást aknavetőkkel, tüzérségi lövegekkel, géppuskával és lángszóróval is. Ugyanakkor két fél állásai között —, amelyek egymástól való távolsága helyeként csak 50-60 m, esetleg pár száz méter is lehetett —, olyan erős és jól kiépített megfigyelő rendszer volt, hogy fedezék nélkül a terepen egyszerűen nem is lehetett közlekedni, mert azonnal gyalogsági, vagy gépfegyvertűzzel lőttek a szembenálló felek mindenre, ami mozgott. Ezt az állóháborút szakította meg időről-időre az olaszok tüzérséggel és egyéb módon előkészített egy-egy rohama, amely több napon át is tartott és ezeket nevezték el, számmal jelezve, isonzói csatának. 1915 júliusa és 1918 nyara között összesen tíz ilyen rohamra került sor, ebből az első hat isonzói csata 1915 és 1916 nyara között zajlott. Mindezt azért fontos megjegyezni, mert az egyes ilyen rohamok, csaták óriási veszteséget okoztak mind a támadóknak, mind a védőknek és ezek után a halottakon túl rengeteg sebesültet kellett a hátországba szállítani. így került sor 1915. július 4-17 között az első, július 18. - augusztus 10. között a második, október 18. - november 5. között a harmadik, november 10. — december 11. között a negyedik és 1916. március 10-19. között az ötödik isonzói csatára.

11 1916 júniusában is óriási küzdelem folyt a szembenálló felek között. Az osztrák-magyar hadsereg az egész olasz hadszíntéren megpróbálkozott áttöréssel, a tiroli fronttól kezdve egészen Doberdóig, úgy, hogy az Isonzó folyón átkelve nyugati irányban előre nyomulhassanak. Ez azonban az olasz erők nagyságán és erején, illetve hősies ellenállásán megfeneklett. A 46-osokról szóló kötet ennek kapcsán a doberdói front katonai parancsnokának, József főhercegnek a följegyzését idézi: ... „Sajnos, mi mind a két csatát Tirolban és keleten elvesztettük. Azt reméltük, hogy a Doberdó poklából kiszabadulunk és győztesen fogunk a síkságon előnyomulni. S, hogy e borzasztó győzelmek sokat kínzott csapataimra nézve megszűnnek. Es most?... Most a győzelmes olaszok megduplázott erővel és lelkesen a megváltozott viszonyok között azt a kis darabot Tolmein és a tenger között fogják támadni és Trieszt kulcsát, a véráztatta Karsztot bármibe is kerüljön, erőszakolva el akarják majd foglalni."

12 Valóban, az 1916 augusztusában kezdődő hatodik isonzói csata, minden eddiginél fergetegesebb olasz támadásokat hozott, de ez már nem tartozik tanulmányunk témájába. Az viszont a fentebbiekből látható, hogy a Doberdói fennsík legnagyobb fontosságát az adta, hogy egy esetleges olasz áttörés esetén ők nyomulhattak volna keleti irányba, elfoglalva Triesztet és az egész itteni területet. Ami a harcok hevességét, illetve milyenségét illeti, azt megérthetjük egy másik katonai leírásból és ez a doberdói fa történetét, a hozzáfűzött érzelmeket is megmagyarázza. Ebből megtudhatjuk, hogy 1915-1916 folyamán az 1-5 isonzói csaták hevessége meglepetésként érte az olaszokat, mert azt hitték, hogy sokkal könnyebben föl tudják számolni a monarchia erőit és előre tudnak nyomulni. Az egy esztendei háború alatt 1916 nyaráig szinte semmi eredményt nem értek el. 11 AJTAY: i. m. 130-145. 12 AJTAY: i. m. 168.