A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 7. (Szeged, 2004)

LENGYEL András: József Attila „kedves fiatal professzora”. Tóth Béla (1897-1958)

fontos észrevételei is vannak. Jó fölismerése például a kötet címe és a költő alkata közötti feszültség fölismerése: „A címben félre nem érthető utalás van az ún. kollektív lírára, mely mindenkiért való személytelenségével tetszeleg, holott a versek egy idő előtti nyugtalanságtól hajtott énkeresőre mutatnak" (KJA 1: 86-87.). Igaza van akkor is, amikor — egyszerre dicsérve és bírálva — arról ír, hogy a könyv „arról tesz bizonyságot, hogy [József Attila] kezelni már ügyesen tudja a formákat s némely sorában a frissen hasadt érc fénye csillan, de a mondanivalókban még vajmi kevéssé válogat" (KJA 1: 87.). Javára Írandó az is, hogy nemcsak becsülte a fiatal költőt, de tehetségét nyilvánosan is elismerte, kimondva: „Képességeit sokat érőknek tartjuk s előbb-utóbb elérkezik az ideje annak, hogy a még benne levő heterogén hatásokat sikerül egységes ízlésformába olvasztania" (KJA 1: 87.). Amit a versek közül kiemel (például „a szegény emberről szóló népballadás apró dalok"-at), kvalitásérzékről és ízlésről árulkodnak. A kritika summázó zárlata pedig egyszerre mutatja jóindulatát, anticipáló éleslátását — s irodalmi ízlése bizonyos konzervatív eredetű előítéleteit: „Az egész kötetben egy szociális érdeklődésű írónak első sokat ígérő megnyilatkozását kell látnunk, kinek további írásai esetleg az alulról jöttek mélyebbre érző életszemléletének revelációit hozhatják, ha megmarad a magyar élet tápláló közelében s nem hódol egy bizonytalan művésziségû s még bizonytalanabb lelki összetételű reklámköltészet hóbortjának" (KJA 1: 88.). A tanár-tanítványi kapcsolat ekkorra azonban már lezárult. Mire a kritikát hozó folyóiratszámot kézbe vehették, a II. félévi kollokvium is lezajlott. József Attila ezúttal is, „Tóth Béla főkollégiumából" is „jelesen kollokvált" (Péter, 1955. 38.). 5 Tóth Béla állása a szegedi egyetemen ideiglenes jellegű „helyettes tanári" munkakör volt. Mint pályakezdő eleve nem remélhette, hogy véglegesen vele töltik be a francia tanszéket — a „nyilvános rendes tanári" pozíció számára mindenképpen korai lett volna. Igaz, Szegeden jól fogadták. Megmaradt például Schmidt Henrik professzor 1925. január 7-i levele, amely messzemenő elismerés: „végtelenül hálásak vagyunk a sors iránt, hogy ilyen drága kincset, mint amilyen kedves Kollega úr, ide szerezhettünk. Remélem, hogy továbbra is jól érzi magát szerény körünkben." Ám már ez a levél is sejteti, hogy a szegedi szereplésből nem lesz véglegesített állás. Schmidt Henrik ugyanis egyúttal arra is kérte Tóth Bélát, hogy: „Legyen olyan szíves Müller Lipótnak sürgősen írni, hogy én kérem, hogy adja be ide a pályázatát". (Az „ide", mint Schmidt utólagos beszúrása félreérthetetlenné teszi: „a fr. tan. székre" vonatkozik.) Igaz, Schmidt második kérése az, hogy „Maga is legyen szíves folyamodványát beadni", ám e kérés folytatása, nagyon jellemzően, ez: „nehogy a pályázat nagyon sikertelen legyen". Az egyetemi kombinációkban tehát Tóth Béla legfeljebb afféle tartalékként jött szóba. Megbízatása értelmében írt ugyan az akkor Párizsban tartózkodó Müllernek, de sem Müller, sem ő maga nem pályázott. Az okot Müller Tóth Bélához írott, 1925. február 12-i válaszlevele egyértelművé teszi: „A szegedi egyetemi ügyben nagyon köszönöm szíves értesítésedet és kimerítő tájékoztatásodat. Megköszöntem Schmidtnek szíves figyelmét, de előzetes információk és a te tájékozta-