A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 6. (Szeged, 2003)

ZOMBORI István: Adatok a Szeged-alsóvárosi Ferences kolostor 20. századi történetéhez (A Historia Domus alapján)

telének voltak elszenvedni a templom és kolostor életének biztosítása érdekében. Sajátos eset, hogy a História Domus vezetésére illetékes páter Vencel

6 valamilyen oknál fogva 1944-től ezt a feladatát nem látta el. Csak föltételezhetjük, hogy valamiféle óvatosságból tartotta távol magát ez a kiváló képességű ferences szerzetes attól, hogy a mindennapi történéseket őszintén megörökítse. Hogy mire gondolunk, arra bőségesen szolgáltat adalékot a hiányzó részt 1946 augusztusában ide érkező új házfőnök, páter Návay Kapisztrán kérésére pótló páter Vándor Gottfried. A jelzett atya saját naplóföljegyzéseket készített és ezek segítségével utólag írta meg és helyezte be a hiányzó részt a História Domusba. Ezt az önálló részt olvashatjuk, amely ugyan bizonyos dátum szerint halad, de sokszor tíz napokat is átugrik. Azt az elbeszéléséből megtudjuk, hogy ezek részben azért következtek be, mert a renden belül kapott egyéb feladatai miatt, sokszor több napra, egy alkalommal egy egész hónapra kénytelen volt eltávozni és így a távollétében történtekről nem tud beszámolni. A legjelentősebb esemény a háború, amely 1944. nyarán többszöri bombázásban nyilvánult meg Szegeden. Mivel ezek elsősorban a Tisza-hidra, illetve a Nagyállomásra, és az annak közelében lévő Tisza-pályaudvarra, illetve a teher-pályaudvarra, valamint a szegedi Rendező pályaudvarra irányultak, amelyek Alsóvároson, a templom néhány száz méteres közelében vannak, a bombázások károsodása nemcsak az alsóvárosi népet, azaz a híveket sújtotta, hanem a templom is komoly károsodásokat szenvedett. Ennek során betörtek az üvegablakok, illetve egy robbanás következtében megsérült a templom tetőszerkezete is. Állandóan érkeztek a menekültek, akikről a ferencesek körülményeikhez képest igyekeztek gondoskodni. A bejegyzésekben többször is elhangzik, hogy az „intelligencia", azaz a városi vezetés és a hozzájuk kötődő értelmiségiek jelentős része a politika által meghirdetett kiürítési parancsnak eleget téve elhagyta a várost. Mások pedig a saját jól felfogott érdekükben próbáltak menekülni. Büszkén hangoztatja a sorok írója, hogy a Ferences rendház tagjai" rendíthetetlenül kitartottak őrhelyükön." Azt is megtudjuk, hogy a rend tagjai egyfajta óvatosságból páter Gábris Graciánra bízták a múzeum értékesebb tárgyait, aki ezeket október 8-án Dunántúlra vitte. Később olvashatjuk, hogy páter Grácián karácsonykor tért vissza. Ott nem említi a sorok írója, de föltételezhető, hogy visszaérkezésekor a múzeum kincseit is hozta, mert ezek gyakorlatilag érintetlenül vészelték át a háborús pusztításokat. Beszámol a Tisza-híd fölrobbantásáról és arról, hogy a templom vastag falaival, pincéjével biztos menedéket jelentett azon alsóvárosiak számára, akik nem menekültek ki a környező tanyavilágba. Egyszerre írja keserűséggel és büszkeséggel, hogy a föld alá kényszerült életmód az ottani misézéssel, gyakori imádkozással, villany nélkül, gyertyával világítva az ókori keresztények katakombába szorult életét idézi számukra. Ugyanakkor büszkén írja, hogy a hívek nem egyszer dicsérték és köszönték a ferenceseknek ezt az áldozatkészségét: „Az Isten áldja meg az atyákat! Soha nem felejtjük el, hogy amikor mindenki itt hagyott bennünket, papjaink akkor is velünk maradtak. " (október 10.) Leírja, hogy miután a magyar katonák kiürítették a várost, október 10-én megjelentek az orosz katonák. Említi október 11-én, hogy 6 Erre vonatkozólag lásd: ZOMBORI I. 1996.