A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 6. (Szeged, 2003)

TÓTH István: Szlovákok a megmaradás és a beolvadás válaszútján 1900-1948. A trianoni határokon belülre vetítve

pülések. Itt van még esély a megmaradásra, hiszen a magyarul tudás mellett a szlovákul tudás is jelentős százalékos arányt képvisel. Olyannyira, hogy a 10 magyar-szlovák településből 8-ban a szlovákul tudók aránya magasan felülmúlja az 50%-ot. Ez azt jelenti, hogy a kétnyelvűség dominál, de nem tudott egyik nyelv sem végérvényesen a másik fölé kerekedni. Tehát 1920-ig ezeken a településeken a nyelvharc még nem dőlt el. Az iskolák homogenizálása, az egyházak nyelvének homogenizálására való törekvések, a névváltoztatási kényszerek csak ezt az időt követően vesznek lendületet, de nemzetközi politikai események már elvonták a figyelmet, lekötöttek valamennyit az energiákból, amelyek korábban csak a kisebbségek legyűrésére irányultak. A tapasztalatok igen sanyarúak, keserűek, kiábrándítóak voltak a szlovákok számára. Ilyen körülmények között élték a szűkre szabott térben kulturális életüket — amint azt a későbbiekben majd látni fogjuk. Egy bizonyos, így is helyzetük közelített a végjátékhoz. Az első nagy csapást, az anyanemzettől való izoláltság okozta az első világháború után. Nem volt tovább lehetőség az esetleges etnikai utánpótlásra. Ekkor is, mint általában a tudatilag erősebb szlovák öntudatú egyének távoztak. A második csapást az iskolák hiánya, a szlovák élet (magánélet, közélet) megélhetőségének folyamatos tiltása, unos-untalan a kötelező magyarosodás elrendelése fásultságot, kiábrándultságot eredményezett körükben. A háború borzalmainak megélése után könnyűszerrel megagitálhatók voltak évszázados szülőföldjük elhagyására. Ezek is hozzájárultak, ahhoz, hogy kezdetben olyan arányban jelentkeztek a kitelepülésre. A harmadik csapást maga a lakosságcsere jelenti számukra. Ezt azonban majd egy másik fejezetben taglaljuk részleteiben. Az asszimiláció elősegítő jelenségének tekintett kivándorlásokat sokszor számításba veszik a lélekszámok fogyásánál. Egy konkrét megye 20.század első két évtizedének levéltári adatait átvizsgálva kiderül, hogy 1900 és 1918 között Csanád vármegyéből összesen 172 fő vándorolt ki az Egyesült Államokba. A legtöbben Nagylakról és Pitvarosról. Ezek között azonban nem volt ritka a román ill. szerb valamint a magyar anyanyelvűek kivándorlása sem. Azt is figyelembe kell vennünk, hogy az összes 172 főt mint végleges fogyást, veszteséget nem lehet elkönyvelni, hiszen a visszavándorlásról ezek az iratok nem tájékoztattak.

78 A 19. század és a 20. század fordulóján készült összesítő táblázat szerint 1899 és 1903 között történt kivándorlások nemzetiség szerinti kimutatása azt mutatja, hogy a szlovák elem öt év átlagában szinte azonos nagyságrendű kivándorlási létszámot produkál, tehát kiegyensúlyozott. A magyar nemzetiségűek lassan, de folyamatosan emelkedő kivándorlási létszáma jelenthetett komolyabb aggodalmat. A szlovákok esetében nem is a trianoni határokra vetített szlovákságot érintették az évenkénti másfél tízezret meghaladó számok, hanem a Felső-Magyarország szlovák vármegyéit. A táblázat szerint az utolsó esztendő (1903) visszavándorlási adatai is megtalálhatók. Ez pedig azt mutatja, hogy 44%-ban a szlovák anyanyelvű 78 Csongrád Megyei Levéltár (CsmL) Csanád vm alisp. ir. 1900-1918. Útlevélkérő lapok; kivándorlási kérelmek összesítő lapjai. MAJLÁTH József gr.: A kivándorlásról. Magyar Gazdák Szemléje 1895. 186-198.; LÖHERER Antal: Adatok a kivándorlásról. Magyar Gazdák Szemléje 838-845.0., 941-945.0.; WAGNER Ferenc: A szlovák kivándorlás problémája. Láthatár 1944/2. 35-36.0.; KOVÁCS Alajos: A kivándorlás statisztkai oka. Közgazdasági Szemle 1909. 33.évf. 445-454.0.