A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 6. (Szeged, 2003)

TÓTH István: Szlovákok a megmaradás és a beolvadás válaszútján 1900-1948. A trianoni határokon belülre vetítve

feltárta. Külön figyelmet szentelt Budapestre, mint asszimiláló tényezőre, olvasztó tégelyre. Legutóbbi időkben az asszimiláció folyamatát Trianontól napjainkig terjedően vizsgálta.

15 Munkáit a következő két szakaszban (11/2. II/3.) használjuk majd fel. Az utóbbi évtized asszimilációval kapcsolatos irodalmát gyarapította Gyáni Gábor. Igen jó összefoglalása a 20. század ezzel kapcsolatos magyar irodalmának. Első megfogalmazásban 1992-ben Pozsonyban hangzott el „Az asszimiláció fogalma a magyar társadalomtörténetben" címmel, majd egy esztendő múltán 1993-ban a Valóság hasábjain ugyanezen címmel. Összefoglalása is azt támasztja alá, hogy a szakértők sem jutottak megegyezésre a fogalmat illetően, sőt időről-időre újabb vizsgálódások próbálják korábbi koncepciók korlátozott érvényességét bizonyítani. A hat szakaszra osztott munka foglalkozik Szekfű Gyula az asszimiláció eredménytelenségéért a liberalizmust kárhoztató szempontjaival, amelyeket 1920-ban megjelent munkájában a Három nemzedék c. fejtett ki. Csak közbevetőleg említeném meg, hogy valószínűleg Szekfű nézetei hatottak Sziklay 1940-ben írott soraira. Persze az ő Jászi és általában liberalizmus kritikája azért érthetetlen, mert Jászi az asszimiláció eredményessége, sikeressége tekintetében ugyanazt mondta, gondolta mint Sziklay. Igaz Sziklay a francia nyelv terén volt otthon, nem az angol világában. Tény azonban, hogy munkámnak nem célja feltárni, miért nem ismerte Sziklay Jászi 1929-es munkáját. A két szerző ennek ellenére a sürgető, türelmetlen, felületes asszimilációs politika kártékony hatását a magyarság gyarapodására való tekintettel hasonlóképpen fogalmazta meg. Gyáni az asszimiláció szociológiai fogalmáról értekezve Szabó István munkásságát és szemléletét hozza példának. Szabó azt kutatta aprólékos gondossággal, amit Szekfű már bizonyítottnak, magától értetődőnek fogott fel: az asszimiláció mechanizmusát, azaz azt elősegítő avagy gátló gazdasági- közösségi- településikulturális tényezőket. Szabó nagy jelentőséget tulajdonított a nyelvnek, amely jelzi, ugyanakkor determinálja az etnikai identitást, sőt a nemzeti tudatot is. Óva int persze,hogy a nyelviséget egyenlőnek vegyük a népiséggel, mivel valamely nyelv megtanulása még nem jelenti automatikusan a népiség elnyerését. Szabó asszimiláció felfogását közelinek látom Jancsó Benedekével. További szakaszban Gyáni az asszimiláció és polgárosodás viszonyát fejtegető Arató, Hanák, Glatz munkáit elemzi a koncepció helyessége,időtállósága szempontjából. Pozitívan értékeli Hanák azon törekvését, hogy Szabó István után mintegy 30 évvel az asszimilációt egyéni életút szempontjából vizsgálva — mindig az egyén asszimilálódik, dönt az asszimiláció irányába vagy ellenébe — egymást követő, de egymástól jól elváló fázisok folyamának tekinti. Ezek fázisai lehetnek: megtelepedés, alkalmaz15 SZARKA László: Magyarosodás és magyarosítás a felső-magyarországi szlovák régióban a kiegyezés korában. Adalékok a dualizmuskori asszimiláció természetrajzához. In.: Polgárosodás Közép-Európában. Tanulmányok Hanák Péter 70. születésnapjára. Szerk.: SOMOGYI Éva. Bp. 1991. 35-46.0.; UŐ.: Asszimiláció a 20. századi Magyarországon. Adatok és adalékok a hazai német és szlovák kisebbség elmagyarosodásának történetéhez. In.: Híd a századok felett. Tanulmányok Katus László 70. születésnapjára. Szerk.: NAGY Mariann. Pécs, 1997. 397-409.O.; SZARKA László: Magyarosodás és magyarosítás a kiegyezés korában. In.: Dunatáji dilemmák - Nemzeti kisebbségek kisebbségi politika a 20. századi KeletKözép-Európában. 1998. 33-73.0. UÖ.: Asszimiláció Magyarországon Trianontól napjainkig. In.: Dunatáji dilemmák ....; Bp. 1998. 224-247.0.