A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 5. (Szeged, 2002)

DÖMÖTÖR János: A Puszták Népe és a Tornyai Társaság

ható lenne Csontváryval, Tóth Menyhérttel is. Ezek az apró észrevételek azonban nem változtatnak azon, hogy a tanulmány egyik értékes írása a Puszták Népének. Az erdélyi magyar szellemtudomány két éve című, a Társaság 1947. március 27-i rendezvényén megtartott előadását publikálta Bónis György a fiatal kolozsvári egyetemi tanár. Mint szerző megállapítja: a termés igen gazdag, mert a háborús események miatt számos tanulmány maradt az asztalfiókjában, amelyeket most adtak közre. Az egyes cikkek ismertetésére, írásunk terjedelme miatt nincs módunk. Annyit azonban szükséges megjegyeznünk, hogy a kiadványok nagy része három jelentős szellemi műhely, az Erdélyi Múzeum Egyesület, a Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem és az Erdélyi Tudományos Intézet gondozásában jelentek meg. (A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum olyan súlyos háborús károkat szenvedett, hogy működését ezidőben még éppen csak megkezdte, komolyabb kiadványok publikálására még nem volt lehetősége.) A szerzők is jórészt a három intézmény kutatóiból kerültek ki. Néhányukat úgy gondolom indokolt név szerint is megemlíteni: Kós Károly, László Gyula, Benedek Marcell, Entz Géza, Balogh Jolán, Gunda Béla, Jócsik Lajos. (A Vásárhelyt legközelebb érintően ekkor került publikálásra Tárkány Szűcs Ernő: A juhtartás népi jogszabályai Bálványosváralján című tanulmánya.) Az évkönyv kapcsán végül megállapítja Bónis György, hogy az erdélyi magyar szellemtudomány mindig és kétfelé irányult: Egyrészt hű maradt a sajátos belső világhoz, másrészt nyitottabbá vált a külvilág, többek közt a korábban eléggé elzárt Szovjetunió felé is. Szily Ernő műfordításai (Eminescu, Preradovic, K.K. Pavlova) gazdagították a folyóirat poétikai részét. Péter László mélyreásó forráskutatáson alapuló tanulmányban, Kálmány Lajos harcai cím alatt elemzi a méltánytalanul elfeledett jeles néprajztudós tevékenységét, küzdelmeit. Szerző elsőként a népköltészeti gyűjtés klasszikusa halálával és a körülötte megnyilvánult társadalmi és különösen helyi szegedi részvétlenséggel, közönnyel foglalkozik. Megállapítja, hogy Kálmány ösztönös népi egyéniség volt, és mint pap is együtt élt a néppel, és a gyűjtése során tapasztalt nyomorról, szenvedésről is beszámolt. Péter László idézi Mórát és Ortutayt is Kálmány egyéniségének plasztikus bemutatására. Kálmány Lajos küzdelmeinek új megvilágításához komoly segítséget nyújtottak a szegedi Somogyi-könyvtárban őrzött Kálmány hagyatékbeli levelek. Teljesen indokoltan, kellő részletességgel nyújt tájékoztatást a tanulmány a Kálmány Lajost Törökbecsén ért és országos visszhangot (Pesti Napló) is kapott támadásról. Míg Pulszky Ferenc és Gyulai Pál országos felhívásban kérik a papokat és tanítókat a néphagyomány gyűjtésére, ugyanakkor a törökbecsei iskolaszék eltiltotta a tudós lelkészt az iskolai népdalgyűjtéstől. Törökbecséről hamarosan Apátfalvára, majd onnan Szőregre helyezték Kálmányt. Ugyancsak taglalja a tanulmány azt a későbbi (1892) esetet is, amikor Kálmány a jegyzővel szemben az óteleki nép mellé állt. Az ügy bíróság elé is került, amely azonban ez esetben népbarát ítéletet hozott, mert fölmentette a vádlottakat. Összegzésként Péter László megállapítja Kálmány Lajosról; „Emléke méltó arra, hogy a magyarság legnagyobb és legértékesebb haladó szellemű hagyományai között a Kossuthok, Petőfik, Táncsicsok és Szántó Kovács Jánosok között tiszteljük."