A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 5. (Szeged, 2002)

DÖMÖTÖR János: A Puszták Népe és a Tornyai Társaság

jának munkásságát is. Annak okát, hogy Magyarországon ilyen korán felfigyeltek az angol amerikai eredményekre, a magyar és angol jogi gondolkodás hasonlóságában látja. Végül arra is felhívja a figyelmet, hogy a közvélemény a sajtó és a rádió útján igen könnyen befolyásolható, manipulálható, ezért állást foglal az önálló gondolkodásra nevelő iskolai oktatási programok mellett. Ezen túl a jövő fontos feladataként jelöli meg a közvélemény-kutatás intézményesítését. Dér Endre Verekedés az Istennel című verse Szabó Vendel, a falu bolondja, balladás sűrítésű története kapcsán kiábrándultan tűnődik az emberi lét értelmetlenségén. Marót Károly folklorista Népköltészet és műköltészet című tanulmánnyal szerepel a folyóirat e számában. Ennek keretében a népköltészet fogalmi-történeti változásával foglalkozik bevezetőül a szerző. Határozottan elhatárolja magát Hans Naumann ú.n. gesunkenes Kulturgut elméletétől. Szerinte, és ebben támogatásul még Goethét is idézi, a műköltészet nagyjai gyakran merítenek a népköltészet tiszta forrásából. Goethe mellett Andre Gide-t is segítségül hívja annak igazolására, hogy csak az az értékes költészet, amely a közösségről szól, és el is jut a közösséghez, sőt befogadást is nyer a közösség által. Mivel a népköltészet forrása a legszélesebb közösség, ezért a legtökéletesebb költészet is. Ez teljességgel ellentéte annak, amit a ma esztétikája vall, hogy tudniillik a művészet, és benne természetesen az irodalom és a költészet is csak és kizárólag önkifejezés. A következő szerző Bodnár Bertalan, a tudós középiskolai, ez esetben gimnáziumi tanárok közé tartozott. Ománnak, akik búsongnak azon, hogy ma már ilyenek nincsenek. A magyarázat azonban igen egyszerű, a megsokasodott felsőoktatási hálózat és az akadémiai intézetek a legjobbakat elszívják a középiskolából. Másrészt az sem hagyható figyelmen kívül, hogy az akkori középiskolai tanári fizetés nem kényszerítette mellékjövedelem utáni hajszára a tanárokat.) A jeles természettudós tanár ez alkalommal az Artézi kutak című írását publikálta a Puszták Népében. A témának Vásárhelyen különös jelentősége van: egyrészt mert itt fúrta Zsigmondy Béla, az Alföld első közhasznú artézi kútját, másrészt, mert a tanyákat is beleszámítva 1944-ben közel 1000 artézi kút működött a városban. Szerző teljes őszinteséggel tárja fel az artézi kutak előtti állapotot. Ezt a fertőzött vizek miatti rendszeresen jelentkező járványok jellemezték. Emiatt volt nagy áldás az artézi kút, mint ivóvíz-forrás. (Különös, hogy bár szerző szerint Franciaországban már 800 évvel ezelőtt ismerték az artézi kutat, nevét is onnan kapta, Artois grófságról, de csak a XIX. évszázadban terjedt el ez a vízforrás Magyarországon.) Az első eredményes kutat a főtéren fúrták 1878. október 9-1880. június 28-ig. (Mintegy másfél évtizeddel korábban már megkíséreltek egy fúrást, de eredménytelenül.) Messze vidékről jártak lajttal és kantával a lakosok ehhez a kúthoz, a jó, egészséges vízért. A közel negyvenezer belterületi lakost azonban ez az egy kút nem tudta kielégíteni. Ezért öt évvel később a város másik központos terén, a János téren Nagy András János jómódú parasztgazda adományából 1884-ben új, bővebb vizű kútból folyt már a víz. (A tudós tanár-szerző nyilván tudománytalannak ítélte ennek a kútnak a fúrásával kapcsolatosan eléggé általánosan elterjedt anekdota közlését. E szerint azt javasolták többen az ajándékozónak, hogy fordítsa vagyonát iskolaépítésre. Nagy András János azzal hárította el a javaslatot, hogy „A tudománytól már sok ember megzavarodott, a tiszta víztől azonban még senki!")